David Lowy tíz éve alapította a The Dead Daisies zenekart, most válogatáslemezzel és turnéval ünneplik az elmúlt évtizedet. A 2022-es halasztás után már igencsak várhatták a rajongók -köztük én is -, hogy ismét láthassák a kedvenceiket, különösen most, hogy John Corabi visszatért a zenekarba. Eddig sem másodvonalbeli "futottak még" zenészek fordultak meg a zenekarban, Glenn Hughes remek volt és a Holy Ground/Radiance is jól sikerült lemezek, de igen nehéz pótolni egy olyan karizmatikus frontembert és hangot mint John Corabi, Marco Mendozáról nem is beszélve. Nekem nagy öröm John visszatérése és biztos voltam benne, hogy ott kell lennem a Barba Negrában!
Nem csak én éreztem így, kezdésre szépen megtelt a sátor, de bemelegítésnek ott volt a The Quireboys alapítója Spike, aki nem biztos, hogy a megfelelő helyre került az akusztikus szólófellépésével. Nem akarok rosszindulatú lenni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó választás volt Spike egy szál gitárral a TDD elé! Mert ez nem az a zene volt ami bemelegíti vagy beindítja a közönséget egy olyan show előtt mint a TDD, ezt inkább egy klubban tudtam volna elképzelni mondjuk 50 ember előtt és ott talán működött is volna ha Spike összeszedettebb egy kicsit.
És ezzel erősen kozmetikázom a látottakat-hallottakat (mondom, nem akarok rosszindulatú lenni!), mert számtalanszor volt már olyan a rockzene történetében, hogy egy zenész ittasan vagy nem száz százalékosan lépett színpadra, de egy olyan öreg rókától mint Spike ez nagyon nem volt profi. Sem a hozzáállás, sem az előadás. Persze koncert, buli van OK, de ezt is lehetett volna jól csinálni és egy szál gitárral kilóra megvenni a közönséget, mert Spike reszelős hangja kimondottan jó és a dalokkal sem lenne nagy gond a megfelelő helyen megfelelő előadással, így viszont az idő előrehaladtával a körülöttem állók egyre türelmetlenebbül nézegették a telefonjukat vagy az órájukat. Szerintem ez így méltatatlan volt és bárkihez az lett volna.
Rövid átszerelés után a színpad jobb oldalán észrevettem Michael Devint basszusgitárral a nyakában, vagyis kezd a The Dead Daisies! Végre! Sorra színpadra lépnek az est hősei, utoljára John Corabi és már szólt is a tökéletes kezdőnóta a Resurrected. Ha a hangzás az elején nem is, a "feeling" tökéletes volt, a nézőtéren azonnal kialakult a bulihangulat. Az első három számot szinte egy szuszra játszották el, majd a Make Some Noise remek alkalmat adott az első közönségénekeltetésre.
John Corabi láthatóan remekül érzte magát és ahogyan haladtunk előre egyre inkább felengedett. Michael Devin nem második frontember, mint Mendoza, de ott volt helyette Doug Aldrich aki maga a megtestesült r'n'r a színpadon, Doug gitárja és Brian Tichy dobolása súlyosabbá tette a zenét, szó sem volt könnyed tingli-tangliról. Egy kis lazítást hozott Brian mennydörgő dobszólója miközben ő is remekül szórakozott a levegőbe dobált dobverőkkel bűvészkedés közben és a Something I Said, amikor John is gitárt akasztott a nyakába.
David Lowy mindvégig visszafogott volt és hagyta, hogy válogatott zenésztársai kerüljenek inkább reflektorfénybe, de szorgalmasan végezte a feladatát és láthatóan élvezte a Johnnal és Douggal a közös játékot. Akkor került csak előtérbe amikor a szett második feléből az egyik kedvencem a repülős témájú Born To Fly következett, amit a tagok bemutatása követett klasszikus rocknótákból összefűzött egyveleggel és John Corabi sztorizásával színesítve, amelyben megosztotta a közönséggel hogyan ismerte meg Michael Devint.
Az újonc Devin jól illeszkedik a bandába, ráadásul kiváló vokálosnak bizonyult és remekül harmonizált Corabival, de hagyta, hogy a showman Aldrich és Corabi tegyék a dolgukat. Az egész zenekar jó formában volt, láthatóan jól érezték magukat, leginkább Doug Aldrich, aki nyitott ingben gyakran játszott a színpad szélén igazi gitárhősként pózolva szabadjára engedte magát és a gyilkos szólóit az első sorok és a hölgyek legnagyobb örömére.
A koncert végére maradt a Fortunate Son, az abszolút közönségkedvenc Mexico (amit addigra már többször is hangosan követeltek a közönség soraiból) és a Midnight Moses, az energia és a hangulat itt volt a csúcson. Természetesen még visszatértek egy ráadásra (Long Way To Go, Slide It In) és ez tökéletes befejezése volt egy újabb The Dead Daisies-féle hihetetlen rock show-nak amelyben világklasszis rockzenészeket láttunk-hallottunk, a klasszikus old school 70-es és 80-as évek stílusában. Mindent beleadtak, hogy a közönség elégedett legyen, kizárt, hogy bárki csalódottan távozott volna a Barba Negrából.
Fotók: Barba Negra. További képek ITT.
