RockStation

Amaranthe - The Catalyst (Nuclear Blast, 2024)

Az Amaranthe nem akarja megreformálni önmagát

2024. február 28. - CarolusRex666

amaranthe-the-catalyst.jpg

Engem viszonylag későn tudott megnyerni magának az Amaranthe. Már a 2013-as The Nexus is nagy port kavart anno a médiában, akkoriban mindenki találkozott legalább a nevükkel. A recept egyedi volt (akkoriban legalábbis), engem azonban mégsem tudott meggyőzni a túlságosan popba hajló dalaival. Nem is foglalkoztam a csapattal sokáig, majd a covid közepén megjelent Manifest lemezük valahogy megtörte a jeget. Nem változtak sokat, én viszont annál inkább, nyitottabb lett az ízlésem és azt vettem észre, hogy állandóan az Archangel és a Fearless megy a fejemben. Azóta szépen bepótoltam a diszkográfiát és a The Catalyst volt az első albumuk, amit már vártam.

A svédek elképesztően konzisztensek, szinte garantálható volt minden 2. év októberében az új anyag. A Manifest óta három és fél év telt el, ami nem sok, de soha ezelőtt nem volt náluk ekkora kihagyás. Ettől még persze nem kell forradalmi újításokat várni a zenéjükben. Vannak azok a tipikus zenekarok, akik évről-évre leszállítják ugyanazt a lemezt, a közönség mégis kajálja. Az Amaranthe is ezek táborát erősíti. Haragudni nem tudok rájuk, nem minden számuk telitalálat, de egy szint alá sosem mentek és összességében minden albumuk eléri a célját: szórakoztat. Ha túl tudsz lendülni azon, hogy néhány melódia/riff/szintibetét igencsak ismerős lesz a korábbi eresztésekből, akkor a The Catalyst is fixen belopja majd magát a hallójárataidba.

amaranthe-2023e.jpg

A maga 38 percével az eddigi legrövidebb lemezükről van szó, de ez szerintem tökéletes hosszúság nekik. Egyben néha tömény tud lenni egy-egy albumuk, annyira megvan szórva az összes dal fülbemászó refrénekkel, hogy 12 dal után már telítődik az ember. Az új korong a címadóval indít, ami simán az egyik legjobb tétel is a lemezen, bombasztikus, azonnal ható, slágeres pop metál. Egyből rögtön be is mutatkozik az új hörgős úriember Mikael Sehlin, aki a kötelezőt teljesen jól hozza, sokkal többet viszont nem tudnék róla mondani, mert a hangja nem túl karakteres (ahogy az elődjéé sem volt), de a zenéhez illik és végülis ez a lényeg.

Az Insatiable ismerős hangokat penget meg, egy az egyben Drop Dead Cynical. A tagadhatatlan önmásolás ellenére is ütős a dal, még akkor is ha az eredeti ikertesója is lehetne. Harmadik számként következik a Damnation Flame, ami a jelenlegi kedvencem a ragadós dallamai miatt. Olof nyilatkozta, hogy ez az első daluk, amiben szimfonikus elemek is vannak és ugyan úttörőnek nem nevezném mint ő, de kétségkívül jól áll nekik. Minimális változatosságot biztosít az elektronikával átszőtt szintiszőnyeg mellé. Az album közepe felé becsúszik pár kevésbé jól sikerült darab is, mint például az Interference, a Breaking the Waves vagy a lírai Stay a Little While. Szerencsére rossznak egyiket sem nevezném, szimplán csak nem tudják felvenni a versenyt a többivel.

A végére viszont újból erőre kapnak, Ecstasy, Outer Dimensions (hatalmas 80-as évek vibe), Resistance, ezek mind top ligás számok, de a felvezető singleként szolgáló, szerény másfél évvel az album megjelenése előtt kiadott Find Life miatt sem kell szégyenkezniük. A L’Oréal reklámnak is beillő klippel megáldott dalban kifejezetten nagyot énekel Elize és Nils együtt. Kíváncsi leszek élőben hogy fogják tudni hozni ezeket, Elize-nek akadnak gondjai a magasakkal, de Nils-ben nincs kétségem, hogy elképesztő lesz. Az Amaranthe rengeteget nyert vele anno, amikor bekerült a bandába.

Tudom, már bő 10 éve volt, de azért kicsit sajnálom, hogy kiveszett a zenéjükből a power metal hatás, akár pár dal erejéig is jól esne színesítésként a metalcore/melodeath alapok helyett. Illetve annak is örülnék, ha a zene nem lenne ennyire alárendelve az éneknek. Értem én, hogy az énekesekre épül a banda főleg, nem véletlen van belőlük rögtön három is, de a gitárok nagyon alulra vannak keverve és amikor együtt énekelnek az szinte minden mást elnyom. Az viszont pozitívum, hogy most kevésbé éreztem erőltetettnek a hörgés jelenlétét. Korábban beleestek ebbe a hibába, hogy mindenáron beleszuszakolták a dalokba, akkor is ha az adott tétel nem igazán kívánta meg. Jó példa az Amaranthine vége felé az az indokolatlan két sor. Most viszont ott van ahol kell, és ugyan egyértelműen a másik két énekes dominál, de a tudatosabb építkezés miatt valószínűleg élőben is kevesebb üresjárata lesz Mikaelnek.

Nem tökéletes, de kifejezetten erős alkotás lett a The Catalyst, a rövidsége okán nagyon könnyen is csúszik, épp hogy elindítod és máris vége. A 3 perc körüli dalhosszok miatt pedig akkor sincs nagy baj, ha egy tétel épp kevésbé tetszik, a következő úgysem hagy majd nyugodni a kitörölhetetlen refrénjével. Az Amaranthe nem akarja megreformálni önmagát, a bevált sémákat használják fel, de a végeredmény önmagáért beszél, a dallamtapadás garantált. Nem kell ezt a bandát túl komolyan sem venni, a szórakoztatás az egyetlen céljuk, ahhoz pedig nagyon értenek.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9718341185

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum