A Mötley Crüe eredeti gitárosa szólóban, sztárvendégekkel, nyugdíjból visszatért producer-legendával. Sokan jó ideje vártuk már a The Other Side of Mars megjelenését, végül a három kedvcsináló kislemez után február végén a teljes album is megjelent.
Az idejét se tudom már, mikor halottam először arról, hogy Mick Mars szólólemezt tervez, de abban biztos vagyok, hogy a stadionturnénak hívott Mötley-összeborulás, és a netflixes sikerfilmjük előtt volt. Állítólag 2016-ban vették fel az első dalokat, John Corabi énekével, és Mick már akkor azt nyilatkozta, hogy a lemez súlyos lesz. A Corabival készült, cím és metál-umlaut nélküli Motley Crue album az egyik örök kedvencem, ezért tigrisként vetettem magam minden hírmorzsára, ami Mick szólódolgait tárgyalta. Végül ezek a felvételek nem kerültek fel a lemezre, Mick nem találta elég erősnek őket, habár állítólag a barátság megmaradt Johnnal. Felkerült viszont 10 másik, melyek közül egy instrumentális.
Sztárvendégeket ígértem a bevezetőben, nézzük hát a közreműködöket! Billentyűs hangszeren Paul Taylor játszik, őt leginkább a Wingerből ismerhetjük. Paul a dalok formába öntésében is segítkezett, minden tételnél kapott szerzői kreditet. Összesen két énekest hallhatunk, Jacob Bunton hét dalt énekel (ezeknek társszerzője is), Brion Gamboa pedig kettőt. A dobos Ray Luzier a Kornból, a bőgős pedig Chris Collier, aki hangmérnöki feladatokat is ellátott. A producer pedig nem más volt, mint Michael Wagener, aki már visszavonult az aktív munkától, de – mintha csak egy akciófilmben lennénk – egy utolsó bevetésre visszatért. Wagener régi jóbarát, már a Mötley születése körül ott bábáskodott, de ő keverte a Master of Puppets-et is, hogy mást ne mondjunk.
Ezek ígéretes előjelek, de legyünk őszinték, inkább a bennfenteseket érdeklik, az átlaghallgató kevésbé jön lázba attól, ki volt a producer. Az élet bulvárosabb történésekkel is szolgált a közelmúltból, Mick botrányos körülmények között távozott a Mötley Crüe-ból, azóta is pereskednek, továbbá súlyosbodott az évtizedek óta meglévő gyulladásos ízületi betegsége, aminek köszönhetően már nem képes koncertezni. A Crüe-sztoritól függetlenül, Mick évek óta formálgatta ezeket a dalokat, a kilépése csak segített a gyorsabb (kevésbé lassú) befejezésben. Megnéztem pár friss interjút a 72 éves zenésszel, aki mostanra egy kedves, halk szavú bácsi lett, de ha gitározni kell, ott van benne a szikra – nagyon is!
Senki nem mondhatja, hogy nem jártuk körbe alaposan a keletkezés hátterét, ideje hát belefülelni a nótákba is! A Loyal to the Lie indítja a lemezt, egy sodró, középtempós dal, vadóc riffel, karakteres refrénnel. A lemez legkeményebb témája követi (Broken on the Inside), Jacob üvöltésre is ragadtatja magát benne. A 94-es lemez Smoke the Sky dalára hajaz kicsit, és a megszólalása is méltó az akkori etalonhoz. Ha felidézünk a hőskorból néhány Mars-riffet (Dr. Feelgood, Kickstart My Heart például), akkor láthatjuk, hogy ez nem előzmény nélküli nála. A végén viszont van egy szörnyen gagyi hangeffekt, olyan, mintha kontakthibás lenne a hangszóró, vagy szaggatna az Apple Carplay – kinek mi. De sokszor bedobják a Sokol-hangzást, illetve az ideiglenesen laposra torzított énekhangot is. Ez kicsit olyan, mint amikor a marketinges gyakornok az első Powerpoint prezentációját készíti, és kipróbálja az összes animációt meg betűtípust.
Ami azt illeti, folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy egy gitáros szólólemezét hallom, mert ennek nem sok jele mutatkozik. Mick inkább riffelős, mint virgázós játékos, a szólók nem ugranak elő a dalokból, figyelni kell, hogy egyáltalán észrevegyük őket. A The Other Side of Mars egy szerelemprojekt, nem pedig egy „most-majd-jól-megmutatjuk” projekt. Mick nem akar semmit bizonyítani, csak megmutatni egy új oldalát, erre utal a közepesen szar szóvicc is a lemezcímben. Nincsenek gitárbemutatók, szólómasztik és hasonlók, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. A záró LA Noir ugyan instrumentális, de abban sincs tekerés, csak egy kis hangulatos témázgatás. Van két lassú is (Alone, valamint Memories), ezeket együtt tárgyaljuk, mert sajnos elég egyformák és sablonosak, mintha csak muszájból íródtak volna. Van bennük sok zongora meg szép dallamok, de nem sok marad meg belőlük, akárhányszor hallgatjuk meg őket.
Az igazán karakteres pillanatok a lemez második felén sorakoznak. A Right Side of Wrong az aktuális kedvencem, ami egy hibátlan US hard rock téma. A leginkább magával ragadó hangulata az Undone-nak van, és ne hagyjuk ki a tökös Ain’t Going Back-et sem, az énekesek igazán remekelnek ezekben.
Van azonban jópár jellegtelen téma is, ami azért meglepő, mert tudjuk, hogy évekig főttek lassú tűzön, meg hát eleve 39 perc az egész pakk. Olyan szedett-vedett jellege van, ami elfogadható egy szólólemeztől, de ha véletlenszerűen felütjük valahol, nem fogjuk azt mondani, hogy áhá, ez biztos a Mick Mars lesz. Ha skatulyázni kellene, a Mammoth VWH-hoz, esetleg Slash dolgaihoz tudnám hasonlítani, vagyis a jobbfajta, kevésbé kommersz amerikai hard rock dobozba illik leginkább. Fontos, hogy semmiképp sem Mötley-pótlék, annál sokkal sötétebb, semmi glam nincs benne – csak hogy én is bedobjak egy szóviccet, hehe. Érdekes adalék, hogy a Mötley Crüe alig hét év alatt hozta össze azt az öt lemezt, ami megalapozta a legendát, az azt követő 35 évben annak gyümölcseit szüretelik. Más bandáknál azért arányosabban oszlik el a fénykor és a „heritage mode” ideje. Na mindegy.
A The Other Side of Mars megjelenését nagy várakozás övezte, nem is lett rossz, de nem érzem, hogy meghatározó lemez lenne. Így, hogy turnézni sem fognak vele, inkább kuriózum marad, ha lesz folytatása, ha nem. Érdemes megismerkedni vele, de nem kihagyhatatlan. Ha odafigyelve, elemezgetve hallgatjuk, néhol egészen elegáns megoldásokra lehetünk figyelmesek. De nem kényezteti a hallgatót, nem hiszem, hogy sokszor lesz olyan indíttatásom a jövőben, hogy úgy meghallgatnám. Számomra a mérlege 3 erős dal, egy hangulatos instrumentális, meg pár harapós riff itt-ott elszórva. Jó, hogy Mick rendes dalokban gondolkodott, és örülök, hogy megjelent végre, így a pontszámomban egy kevéske jóindulat is megbújik. Ugyanakkor kicsit csalódott is vagyok, mert volt egy titkos reményem, hogy a ’94-es lemez párját szállítja le a gitáros. De úgy tűnik, az már egyszeri csoda marad.
