RockStation

Whom Gods Destroy - Insanium (Inside Out, 2024)

Nem progresszív, technikásnak viszont még mindig technikás

2024. április 30. - rattlehead18

whomgodsdestroyinsanium.jpgSzámomra a Whom Gods Destroy belépő anyaga a Sons Of Apollo nyílegyenes folytatása. Bár nem minden tekintetben tekinthető a harmadik S.O.A. lemeznek, de ha a betűtípus mellett a nevet is meghagyják, az Insanium alapvetően passzolna az ottani – utóbb igen rövidnek bizonyult – diszkográfiába. Nézzük a tényeket!

Mike Portnoy-nak a Dream Theater mellett jelentősen lecsökkent a szabadideje, melynek maradékába minden bizonnyal a Transatlantic leállítása és a The Winery Dogs aktuális turnéköreinek lefutása ellenére sem fért bele a folytatás. Billy Sheehan épp a Mr. Biget búcsúztatja, Jeff Scott Sotónak meg az Art Of Anarchy és az épp aktuális vendégszereplések mellett ott van a kereskedelmi szempontból is releváns Trans-Siberian Orchestra. Szóval Bumblefoot és Derek Sherinian ketten maradtak.

Előbbi – tudtommal – manapság teljes egészében a maga ura, utóbbinak pedig a szólóprojektjén kívül szintén nincsenek aktuális kötelezettségei. Higgyünk ezeknek a tényeknek, vagy fogadjuk el az érintettek sajtóközleményeit, melyek szerint a Sons Of Apollo sztorija a fentebbi preferenciáktól függetlenül futotta ki magát, a lényeg az, hogy ha bejött a Psychotic Symphony, vagy a 2020-as lemez, ezzel az anyaggal sem lesz különösebb gondod. Márpedig nehéz elképzelni olyan progresszív metalra felesküdött zenehallgatót, aki érdemi fogást talált volna a Sons Of Apollo lemezeken.

whomgodsdestroy_main_photo_by_greg_vorobiov-scaled.jpg

Az utódoknak természetesen fel volt adva a lecke; Portnoy helyére az elsősorban az Angra soraiból ismert Bruno Valverde ült be, a négyhúrost a számomra teljességgel ismeretlen Yas Nomura akasztotta a nyakába, Jeff Scott Soto pozícióját pedig a feljövőben lévő Dino Jelusic vette át. Utóbbi manapság közel olyan szinten van napirenden, mint az ezredforduló környékén Jorn Lande, az elmúlt években pedig Ronnie Romero. A még mindig fiatal horvát figura megfordult a Whitesnake-ben, a T.S.O.-ban, illetve a The Dead Daisies-ben is kisegített, de saját zenekara is van. Mindent elénekel, amit el kell énekelnie, az önállóság jeleit, a saját stílust azonban az Insanium hallatán – még – nem érzem.

És nagyjából ugyanez mondható el a felfrissített ritmusfelelősökről is; ők is jó iparosok, az elődök karizmája nélkül. Miről is van szó?! Természetesen progresszív metalról, mely voltaképpen már legalább két évtizede nem progresszív, technikásnak viszont még mindig technikás. A Whom Gods Destroy pedig mindezt úgy vezeti elő, hogy a szerzemények nem cibálják az embert egy áthatolhatatlan zenei dzsungelbe.

Ahogy Steve Hackett aktuális lemeze kapcsán írtam, itt újfent megjegyezhetem, hogy a W.G.D. mindent bevetett, ami a progresszív metalban az Images & Words megjelenése óta történt, de Bumblefooték alkalmasint a rockos irányok felé is nyújtózkodnak. Sheriniant a Falling Into Infinity lemez fiaskója miatt illik nem szeretni, tény, hogy nem egy Kevin Moore, de az ősrockos ízeket a futurisztikus dolgokkal keverő hangzásának kétségtelenül van egy sajátos jellege. Bumblefoot pedig egy másik dimenzióból érkezett – a szólólemezei alapján mindenképp; ennek már a nyitó In The Name of War szólójával is bizonyosságát adja. Itt azonban a lehetőségekhez mérten igyekszik visszafogni magát.

Elsőként az Over Again lép ki a jól bejáratott prog. metal sémákból, egy olyan, vérbeli 2024-es darabról van szó, ami egyetlen pillanatra sem néz a visszapillantó tükörbe. A ritmusbajnok The Decisionre sem lehetne ráhúzni a nosztalgikus jelleget, hacsak Jelusic vokáljai, illetve az ötödik perc környékén hallható szólóbetétje miatt nem. A Crawl és az azzal párba állítható Crucifier falbontó riffjein érezhető az Awake (The Mirror/Lie) korabeli Petrucci hatása, Jelusic azonban az érzelemmentes elődásával, túltolt bravúrjaival nem ellenpontozza azokat, cserébe viszont a dobok mögött Valverde hozza Portnoy gépészkedését. A nyomasztás után az első pihenőt a klasszikus hard rockos Find My Way Backkel engedélyezik, melyben akár maga David Coverdale is vendégeskedhetne, Jelusic ugyanis egy az egyben interpretálja legnagyobb mestere hajlításait. A Keeper of the Gate után a szélsőségekig a záró Hypernova 158 – Insanium kettőssel mennek el. Előbbi egy instrumentális feladvány, utóbbi pedig egy nyolc és fél perces monstrum, az előzmények kivonatolásával.

A dupla CD-s változat második korongján egyébként a teljes műsor Jelusic-mentes verziója is lefülelhető. Progresszív metalban hajlamosak vagyunk mindent a Dream Theaterhez méricskélni. Derek Sherinian révén pedig még mindig akad némi személyes kapcsolat, illetve idén John Petrucciék is lemezzel fognak jelentkezni. Itt azonban szó sincs D.T. 2.0-ról, a helyes definíció inkább egy karcosabb, modernebb felfogású S.O.A. 2.0 lenne.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7118388577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum