A hagyományos heavy metal német alapkövének számító Accept szorgos rendszerességgel jelentkezik új nagylemezekkel. A Humanoid a tizenhetedik albumuk, de már a legutóbbi újraélesztés óta is a hatodik.
Szereted az Acceptet? Tetszett az előző, Too Mean to Die albumuk és az azt megelőzőek is? Akkor ne is habozz, a Humanoid neked szól! A hangzása felső polcos, ahogy általában a produkció is, Andy Sneap nem végez félmunkát. Mark Tornillo énekteljesítménye még a megszokotthoz képest is kiemelkedő. Megtalálhatóak rajta a hagyományos acceptes alkotóelemek, a csordavokálok, a komolyzenei darabokat (meg)idéző szólók is. Jól illik a közelmúlt lemezeinek sorába, semmivel nem marad el azoktól. Igazi „comfort music” a rajongóknak, a csalódás kizárt.
Szereted a heavy metalt? Úgy igazán? Hiszel abban, hogy ez a műfaj nem csak a nosztalgiaturnékról kéne hogy szóljon? Arról, hogy 60 éves bácsik eljátsszák a 40 éves dalaikat az 50 éves bácsiknak? Szeretnél 2024-ben is olyan heavy metal dalokat hallani, amik relevánsak, majd később akár klasszikusokká nemesedhetnek? Akkor a Humanoid nem a te lemezed. Bár azonnal felismerhető, hogy az Acceptet halljuk, igazán karakteres pillanat nincs rajta. De ha mégis, azt már hallottuk korábban, leginkább tőlük maguktól.
A zenekar legutóbbi újraindulásakor (atyaég, már az is 15 éve volt) úgy tűnt, hogy bennük van a lendület, és nem a nosztalgiára építenek. Az első Mark Tornillo énekessel készült Blood of the Nations az életmű egyik legerősebb darabja, és a folytatása (Stalingrad) is egy kirobbanó dalgyűjtemény lett. Azóta viszont szépen beleszürkültek a mezőnybe, és lemezenként legfeljebb egy-két húzónótával jelentkeztek. Mostanra jutottunk el odáig, hogy már ez az egy-két húzónóta sincs meg. Jól mutatja ezt, hogy már az előzetesek is aggodalommal töltöttek el. Ha ezek a legjobb dalok, milyen lesz majd a többi? Volt szerencsém egy hosszú repülőúton elmélyedni a lemezben, ami ideális körülmény, hiszen tényleg semmi nem vonja el a figyelmet (kivéve az obligát „chicken or beef, sir?” kérdés). Ehhez képest inkább nem mondom el, hány fogós riff vagy énekdallam tapadt meg a legalább háromszori meghallgatás után. Legfeljebb néhány rövid, pár szóban elvakkantott refrént tudnék felidézni, miközben mondjuk a Teutonic Terror riffjét vagy a Balls to the Wall szólóját bármikor elszájgitározom.
A közelmúltban személyi változások is történtek a zenekar háza táján. A régi bútordarab Peter Baltes már a korábbi album előtt átigazolt Udóhoz, a harmadik gitáros feladatát ellátó Philip Shouse pedig privát okokból immár csendestársként vesz részt a csapat életében. Philip a lemezen sem játszott, a koncerteken pedig Joel Hoekstrával (Whitesnake, Trans-Siberian Orchestra és sok más) váltják majd egymást attól függően, hogy épp melyikük elérhető. Azt gondoltam volna, hogy mivel az Accept már jó ideje egy Wolf Hoffmann one-man-show, ezen információk nem annyira kardinálisak, de miután a közelmúltban a „fél világ” azt találgatta, hogy ki lehet a Slipknot új bérdobosa, hát gondoltam, beszámolok a HR-osztály történéseiről is.
Keleties intróval indít a Diving into Sin, majd lépésről-lépésre épül fel a refrénig. Annyira jellegzetesen Accept, hogy akaratlanul is mosolyra szalad a szánk – már ha szeretjük a teuton terrorbrigádot. Telt, egészséges a hangzás, különösen a dobok retrós megszólalása tetszik. Utánanéztem, a Backstage stúdióban, Derbyshire-ben vették fel, ez Andy Sneap saját létesítménye, amit már több mint 30 éve fejleszt. Szóval volt ideje megtanulni, melyik gomb mire való (Dickinson-referencia alert), ez hallatszik is a végeredményen. A refrén szokás szerint csak egy csordavokálos kiabálás, de ez majdnem mindegyik dalra igaz: ha nem tudod felidézni valamelyiket, csak olvasd fel kiabálva a dal címét, és már meg is van. Ha már a rutinos mesteremberekről esett szó, ismerjük el Wolf Hoffmann tehetségét is, aki pontosan tudja, hogyan épül fel egy heavy metal dal. Minden a helyén, szépen összerakva, csak az a fránya karakter, azt hiányolom nagyon.
Ugyanezt több másik dalról is elmondhatnám, de a címadó Humanoidról különösen. A zenei alap akár egy sampler CD-ről is származhatna, annyira sablonos, annyira semmilyen. Kell-e említenem az egy hangon elkántált refrént? A Frankenstein címe, ironikus módon, több mint találó, mert tényleg olyan, mint egy 2-3 korábbi dalukból összegyúrt új entitás. Kitartó rajongók bátran próbálkozhatnak dalfelismerős, vagy riff-felismerős játékkal.
De nem is húznám le nagyon a hangulatot, összpontosítsunk inkább a jobb pillanatokra! Minden Accept anyagon van legalább egy AC/DC-jellegű dal, itt mindjárt kettő is akad. Az egyik a Man Up, a személyes kedvencem, amiben végre van egy kis könnyedség; a sok protein-turmix után ciccentenek egy Paulanert. Az intro, a verze és a bridge szinte táncolható, majd a refrén pont ellenkezőleg: sarkos, mint egy Lada 2107-es. A másik hasonló dal a Straight Up Jack, az még emlékezetesebb, vezetés közben is mindig rázom az öklömet a refrénnél, még szerencse, hogy automata a kocsi, hehe.
A Ravages of Time tisztára Amamos la Vida, nemcsak a hangulata, de még a dallamvezetése is. Aki valamilyen okból nem ismeri az „eredetit,” annak tetszeni fog, szépen felépített monumentális lírai, nagy szívvel. Mark tiszta énekhangja is parádés, és végre rendes, dallamos refrént hallhatunk. A lemez egyik csúcspontja lehetne, csak hát ugye egyszer már újramikrózták. A lemez legjobb riffjét a Mind Games-ben hallhatjuk, a sláger szerepét pedig a The Reckoning hivatott betölteni. Ez sem húz semmi váratlant, de még a szokottnál is jobban „egybevan” és a refrénje is több mint három hangból áll. Meg egy boszorkányos Tornillo-sikolyból.
Hiszitek vagy sem, a címben szereplő közepesen büntető szóvicc nem tőlem származik. Egy alkalommal közösen hallgattuk a lemezt a first ladyvel, az ő fejéből pattant ki. Mivel elég pontosan adja vissza, amit a lemezről gondolok, végül cím lett belőle. Magazinunk (egyik) reneszánsz embere, Faragó kolega fejtegette a minap, hogy szerinte az Accept mindig is egy túlértékelt zenekar volt. Noha nem értek egyet maradéktalanul, az tény, hogy az elmúlt 2-3 lemezük nem indokolja a jelenlegi státuszukat. Számomra mostanra léptek be a „heritage band” kategóriába, azon se lepődnék meg, ha ezek után nem is készítenének több lemezt, csak koncerteznének. A műfaj fejlődese, alakulása szempontjából már tényleg nem tényezők. Sajnos, mára kiveszett az izgalom az Accept-ből. Elképzelem, hogy egy komoly rajongó megvásárolja ezt a lemezt CD-n vagy bakeliten, majd otthon felteszi meghallgatni, rendesen megadva a módját. És nem talál majd fogódzót, az sem kizárt, hogy becsapva érzi magát. Nem fércmunka, nem csapták össze, csak az a bizonyos plusz hiányzik belőle, amit olyan nehéz megragadni. Hívjuk talán ihletettségnek. 11 dal, de már a nyolcadik után azt lessük, hogy mennyi van még hátra – azért ennek nem kellene így lennie.
Ebben a műfajban, úgy érzem, elég szűk a mezsgye a középszerű és a jól sikerült lemezek között. Különösen, ha a produkció és az ének ennyire jó, amitől hajlamos izmosabbnak mutatni magát, mint amilyen valójában. Mégis, én úgy érzem, hogy a Humanoid az első csoportba tartozik. Ha beéred annyival, hogy valami szóljon a garázsban, amíg a gyerek biciklijét bütykölöd, arra tökéletesen megfelel. De ha mondjuk egy „Az Accept legjobb pillanatai” válogatást raknál össze egy közelgő utazáshoz, akkor nem sok keresnivalód lesz errefelé. Saját jogán talán megérne egy négyes alát, de az önismétlésért most levonok fél pontot. Ami viszont a koncertezést illeti, az mindig is erős oldaluk volt, ezért a július 11-i rockmaratonos előadásuk meglátogatása erősen javallott. Már csak azért is, mert fesztivál-fellépés lévén felthetően bestof műsorral készülnek majd, talán jobb is lesz így mindenkinek.
