RockStation

This Calling - Nightlife (H-Music, 2024)

Melodikus hardcore vagy dallamos punk rock?

2024. május 09. - rattlehead18

this-calling-nightlife-front.jpg

Ezeken az oldalakon már magam is többször leírtam, hogy az underground és a supergroup kifejezések nehezen férnek meg egymás mellett. Hogy most mégis egy mondatban kell emlegetnem a kettőt, annak természetesen maguk a szereplők az okai.

Közel négy év telt el azóta, hogy a formáció előző, egyben első lemezéről értekeztünk. Ha az a cikk annak idején kimaradt, vagy a túltermelésből kifolyólag, netán egyéb okból megfeledkeztél volna a formációról, röviden foglaljuk össze, hogy miről, azaz underground supergroup révén, kikről van szó a This Calling logója alatt!

A frontember az a Bödecs András (aki recenzió megírása óta sajnos már nem tagja a zenekarnak - szerk.), akit a többség bizonyára a The Idoru révén ismerhet, az alapvetően dobos, de itt és most gitáros Fellegi Ádám pedig a Newborn soraiban alapozta meg föld alatti hírnevét, majd a Bridge To Solace-ben szintén érdekelt volt, illetve manapság a Noble Victory zenekarban is dalszerzőként érintett. Az alapító trió harmadik tagja pedig a manapság Magma Rise, Noble Victory gitáros, Herczeg László, aki az előző mondatban emlegetett két kollégájához hasonlóan maga is hardcore gyökerekkel rendelkezik (Penalty Kick, illetve Sedative Bang).

thiscalling2024.jpg

A hármas – majd Szirota Márió és Pap Attila csatlakozását követően átmenetileg ötös, jelenleg meg már nyolcas – számára tehát az elsődleges közös nevező a hardcore. A This Calling ennek megfelelően ezen a vonalon is mozog, és a műfaj melodikus ágára koncentrál.

Nehéz, számomra pedig egyenesen lehetetlen érdemi különbséget tenni a melodikus hardcore, és a dallamos punk rock között, de talán felesleges is ezen agyalni. A This Calling tagjai sem teszik. Az elején megtapossák a gázpedált, és a bő félóra alatt a jobb lábukat szinte le sem veszik róla. Ennek tudatában adja magát a kérdés, hogy akkor mégis mi a helyzet változatosság terén; mennyire lehetnek sokszínűek ezek az alapvetően gyors, pörgős darabok. Nos, a vokálok önmagukban gondoskodnak róla, hogy ne céltalan vagy egysíkú száguldozással legyen dolgunk.

A zenekar a második korongra vokális téren számszerűleg is megsokszorozta önmagát. A 2024-es line up így csordultig van az énekesekkel, pontosabban énekesnőkkel - Pettenkoffer Zsófia, Szabó Léna és Vida Írisz Minami csatlakoztak Andrásékhoz. A friss promo fotó láttán némileg el is bizonytalanodtam, hogy a srácok átmentek kelta kocsma punkba. Erről azonban szó sincs.

Ádám az előzetes nyilatkozatában a single-ként kihozott On The Devil’s Side kapcsán Glenn Danzig punk rock csapatának nevét emlegette, mint fő hatást. “A dal – de igazából az egész lemez – mondanivalójában kicsit a Misfits horror érájába repít vissza, illetve a lélek sötétebb oldalára világít rá…, arra, ami az álmatlan éjszakák közepén kerül elő. Tudatosan kerüljük a ‘do better!’ mentalitást, mindenféle állásfoglalást, észosztást, politikai-társadalmi kérdésekben. A This Calling lényege a szórakoztatás, és nem is nagyon szeretnénk ettől eltérni, nem akarunk szócsőként üzemelni, pont eleget csináltuk az elmúlt huszonöt évben.”

A borító nyomatékosítja is ezt a horror-feelinget, a dalok azonban nem csak a sötét oldalra koncentrálnak. Már a karcos és a melodikus vokálok egymásnak engedésén alapuló nyitó The Dark Knight-ban is felbukkannak a női vokálok, jóllehet alig észrevehető módon. A tempót még inkább felpörgető On The Devil’s Side esetében válik nyilvánvalóbbá a női kórus szerepe. Az előzményekhez képest döngölősebb True Love-ban pedig az énekesnők önállóan is kapnak néhány epizódot. Az I Am Your Nightmare úgy indít, mint egy 1977-es Sex Pistols nóta, majd egy instant fogyasztásra alkalmas refrénben teljesedik ki. A The Last Dance az első lemez világát idézi, a női vokálok nélkül akár a debütön is helyet kaphatott volna, a stílusidegen gitárszóló meg paradox módon kiválóan működik ebben a közegben. A hisztérikus Kingdom Of The Dead címe ismerősen csenghet a Bridge To Solace táborának, a befejező Sailin’ On/Signs Of The Times páros meg többeknek is... A közöttük helyet kapott Bullet In My Head – The Flag Of Apocalypse – Popcorn, Ice Cream And Candy daltrió pedig a lemez leginkább ösztönös nótahármasát adja ki.

A záró Bad Brains/Cro-Mags medley és az Ádám által hangoztatott Misfits befolyás ellenére a Nightlife dalain elsősorban a karcos vokálokkal felturbózott Ignite/Bad Religion-vonal hatását érzem. Bár ezek a bandák annyira egy tőről fakadnak, hogy hiábavalónak tűnik párhuzamokat vonni köztük és a második This Calling lemez egyes momentumai között. A srácok velősen fogalmaznak, én meg végkövetkeztetésként csak címszavakban; melodikus hardcore (avagy dallamos punk rock), padlógázzal, elsőre fülbe ülő refrénekkel, mely bármilyen összehasonlításban állja a sarat.

45kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9518398263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum