Peter Steele nagy utat járt be a Carnivore kaotikus, hardcore-os thrash/speed metaljától a Type O Negative eklektikus doom/gothic metaljáig. Ezen út utolsó előtti állomásának pedig a közelmúltban újrakiadást kapott, eredendően 2003-as keltezésű Life Is Killing Me bizonyult.

A két Carnivore lemezen a New York-i teherautósofőr és társai a korszellemnek megfelelő muzsikával álltak elő. Ezeket a korongokat bizonyos körökben a thrash színtér kultikus darabjaiként tartják nyilván, de ettől függetlenül tény, hogy népszerűség tekintetében messze elmaradtak a kortársak lemezeitől. Az 1990-ben alapított Type O Negative-val Steele más csapásvonalon indult el. Az áttörés a harmadik lemezzel következett be, ami voltaképpen a második volt. A szóban forgó Bloody Kisses a Black No. 1 és a Christian Woman című dalok, illetve a lentebb részletezett körítés révén a mainstream-be is eljuttatta a zenekar hírét.

A folytatást jelentő October Rust korong időszakában pedig Steele a zenei világon kívül is letette a névjegyét. Közismert tény, hogy a frontember ekkoriban állt modellt egy női magazinnak, illetve a sajtónak tett nyilatkozatai sok esetben célzottan provokatívak, vagy legalábbis kellően kétértelműek voltak. A három évvel későbbi World Coming Down időszakában már nem volt különösebb média felhajtás, csak maga a zene. A dalszövegekből, a borítókból és a nyilatkozatokból eredő botrányok már lecsengtek, legalábbis nem lettek akkorára fújva, mint az 1993-as lemez és közvetlen utódja időszakában. Épp ugyanez a helyzet a 2003-as Life Is Killing Me-vel is, melyet a kerek évforduló tiszteletére a Roadrunner Records némi csúszással idén újra megjelentetett.

A szokásos zöld-fekete borítókép mögött helyet kapott dalcsokor közel maximálisra járatta a CD formátum adta időkeretet, és az egy évtizeddel korábbi elődjéhez hasonlóan eklektikus lett. Az eklektikus jelleg minden tekintetben áll. A Peter Steele énekes/basszusgitáros és Josh Silver billentyűs alkotta, gyerekkori haverokból álló dalszerzői tengely fő hatásai bevallottan a korai Black Sabbath és a The Beatles voltak. Ebből eredően a zenei kettősség garantált volt. Steele pedig karizmára, kiállásra nézve mindig is egy óriásira nőtt Glenn Danzig-nak tűnt. (Utóbbi ugyebár saját elmondása szerint szintén két egymással köszönő viszonyban sem lévő előadótól, Ozzytól és Elvis Presley-től merített – nem véletlenül ragadt rá az Evil Elvis név.)

Ha fel akarjuk göngyölíteni a Type O Negative zenéjét meghatározó összetevőket, akkor a Sabbath, a Beatles és a Danzig mellett meg kell említeni a brit post punkot, a dark rockot és kb. két zárójelben magát, az eredeti punkot is. Ahogy maga a zene, úgy az ismerkedés kezdeti fázisában a dalszövegek is kérdőjelek sorát vethetik fel. Anélkül, hogy belemennék az egyes dalszövegek alaposabb boncolgatásába, Steele a jellegzetes baritonján képes volt a különféle perverziókról, a lelki nyomorról romantikus dallamok formájában értekezni. Ráadásul a Type O-ban minden zenész vokálozott.

Nemcsak a lemez, hanem az egyes dalok is széles zenei skálát járnak be, bár már kevésbé csaponganak, mit a korábbi lemezeken. A dalszerzők mellett Kenny Hickey gitáros és Johnny Kelly dobos nevei ritkábban kerülnek szóba. Ha a jól bevált fekete atléta-fekete farmer kombós kiállásukkal nem is olyan jellegzetes figurák, mint a társaik, zeneileg nélkülözhetetlenek voltak az összképhez - különösen az előbbi marcona riffjei. Ez a négyes ráadásul a Sal Abruscato-t leváltó Kelly csatlakozásával a Bloody Kisses megjelenése után állt össze, és a végsőkig együtt is maradt.

Ha nem ismerted az előzményeket, a Life Is Killing Me az első hallgatás alkalmával mellbevágó, felzaklató élménynek bizonyulhatott. Aki viszont a Bloody Kisses megjelenése óta képben volt Type O-ügyben, a tíz évvel későbbi lemeztől már nem kapott eget rengető újdonságokat. Az összetevők ugyanis jó ideje adottak voltak. A CD-n a bevezető és a talányos címet kapott hangszeres átkötő, a Drunk In Paris mellett tizenhárom teljes értékű darab sorakozik. Az Angry Inch pedig egy feldolgozás; az eredeti változat elkövetője az általam ismeretlen Stephen Task. Marad tehát egy tucatnyi saját dal. Az intro után érkező, lendületes I Don’t Wanna Be Me az egyik legnagyobb slágerük. Egytől egyig ott vannak benne a fő összetevők, a doomos riffek, a pulzáló ritmusok, Silver terebélyes, de nem tolakodó billentyűtémái, a főnök baritonja, a melankólia és a szimbolikus dalszöveg. A lebegősen, súlytalanul induló, majd Hickey játéka révén zakatolósra váltó Less Than Zero (<0)-ban Peter egyebek mellett ilyeneket énekel: Vomit, pus, sweet, tears, blood – The scab removed, revealing what was… (A rövid, punkos hangulatú All Like Goils-ban akadnak ennél cifrább, sikamlósabb sorok is, melyeket most nem idéznék.) Bár csak egy szövegrészt ragadtam ki, de a Bloody Kisses időszakával ellentétben 2003-ban ezekkel a sorokkal már nem lehetett botrányt okozni. A kettő dal között meg ott a kísérteties Todd's Ship Gods (Above All Things).

Majd következnek a lemez epikusabb pillanatai, az egytől egyig hat perc feletti ...A Dish Best Served Coldly, How Could She? és Life Is Killing Me című tételekkel. Számomra az első a legnehezebb falat, de két társa is képes lehet megfeküdni egy gyanútlan hallgató gyomrát. Mondom ezt annak ellenére, hogy az alapra vett refrénje okán a címadó a leginkább dalszerű tétel. A Nettie egy konvencionális(abb) szerelmes dal, a szövegírótól jogosan elvárható csavarokkal, majd újabb két terjengős fejezet után jutunk el a fentebb már emlegetett fel/átdolgozásig. A filozofáló Anesthesia és a záró The Dream Is Dead pedig képesek még mélyebbre rántani az embert. 

Az idei kiadás bónuszai egyetlen kivételtől eltekintve megegyeznek az eredeti limitált változaton helyet kapott tételekkel. Az igazolatlan hiányzó a Christian Woman alternatív verziója. A távolmaradás okát ugyan nem értem, de a lényeg számomra úgyis a Black Sabbath feldolgozás, ami így a második korong negyedik tételeként szerepel.

A Life Is Killing Me ezektől az extráktól függetlenül a maga valójában is vaskos hallgatni való, nemcsak mennyiségi, de érzelmi szempontból is. A Type Of Negative mélységeit ma sem késő felfedezni, ehhez pedig első lépésként az idei újrakiadás apropóján akár ez az utolsó előttinek bizonyult lemez is jó választás lehet. A korai időszak dobosa, Sal Abruscato az A Pale Horse Named Death zenekarral igyekszik ápolni a zenekar örökségét, de bizonyára maga is tisztában van vele, hogy önerőből, Peter Steele zsenije nélkül tőle is legfeljebb egy tisztességes tribute-ra futhatja… Who Will Save The Sane?