Akkor találkoztam először a Full of Hell nevével, amikor valaki azt írta róluk, hogy a legextrémebb zene, amit valaha hallott. Ez egyből felkeltette a kíváncsiságom, le is pörgettem az akkoriban aktuális Trumpeting Ecstasy-t, és már az első taktusaival teljesen letaglózott. Eszméletlen intenzitással robbant a groovetól sem mentes grindcorejuk, mindez death és sludge metállal fűszerezve, nyakon öntve egy jó adag noise hangulatfokozóval. Ha ez nem lenne elég, Dylan Walker olyan elmebeteg hangokat préselt ki magából, ami emberileg csak lehetséges.

A banda azóta is gyakran feszegeti nem csak a műfaj, de a saját határait is, hiszen legutóbbi kiadványuk a When No Birds Sang (kollaboráció a shoegaze Nothing-gel), egy egészen más arcukat mutatta meg, már-már relaxációs hatású, álomszerű témákkal. Ezt betudtam annak, hogy a Full of Hell rendkívül jól alkalmazkodik más előadókhoz, rengeteg kollabjuk van, amelyeken mindig igazodnak a másik félhez, de továbbra is megtartva a saját soundjukat. Személyes kedvencem a Primitve Man-nel közös Suffocating Hallucination.

Hagyományos full length 3 éve jelent meg tőlük a Garden of Burning Apparitions képében, és megvallva az igazat, azt az anyagot nem tudtam igazán megkedvelni, hozzájuk képest elég egydimenziósnak éreztem. Na, hát a Coagulated Bliss-re mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne léptek volna ki a komfortzónájukból ismét.

Ahogy elsőre elindult a Half Life Changelings hirtelen azt hittem rossz albumot indítottam el. Már megszoktam, hogy a sorlemezeik Dylan hibbant visításaival és David blastbeatjeivel indul, ehhez képest jóval visszafogottabb a kezdés egy kissé disszonáns riff képében, de ezután csak robban az a bizonyos blastbeat és a hamisítatlan Full of Hell hangzásvilág. Emellett azért rögtön feltűnik (főleg a tremolós résznél), hogy melodikusabbak, zenéjük könnyebben befogadható, mint valaha. Mindenki egyéni szájíze, hogy ez számára pozitívum vagy sem, de nem kell aggódni, még mindig nem fogják meghódítani a slágerlisták dobogós pozícióit, szimplán csak jobban a fülbe ülnek a dalok már első pár hallgatásra is.

És ha már dalok: talán sosem gondolkodtak még ennyire dalközpontúan. Mivel egyik lemezük sem lépi át a félórát (kollabokat nem számítva), és a legtöbb számuk 1-2 perces, így én korábban sosem éreztem ingerenciát, hogy külön-külön meghallgassak tőlük egy dalt, mindig egyben hasít át rajtam minden albumuk, egyetlen huszonpárperces utazásként a pokol legmélyebb bugyraiba. Az új eresztésnél viszont többször arra kaptam fel a fejem, hogy a legtöbb szám önállóan is megállja a helyét, sőt néha még refrének is vannak (pl. címadó).

Változatosságból sincs hiány, találunk az albumon thrash riffelésű mészárlást (Transmuting Chemical Burns), Godflesh-t idéző indusztriális zúzdát (Fractured Bonds to Mecca), de még drónosan belassult sludge pusztítást is, 6 percben tálalva (Bleeding Horizon). Vendégénekesek is szerepelnek két dalban, Jacob Bannon a Convergeből és Ross Dolan az Immolationből (tökéletesen bemutatva, hogy a zenéjük egyszerre merít a hc és a metal szcénából is), de számomra nem is kellene más Dylan mellé, olyan mindent elsöprő brutalitással nyomja a disznóvisításokat, mindezt olyan magasságokban, mint Kiske vagy Dickinson.

Hangzásban is egyértelműen a legtisztább Full of Hell albummal van dolgunk, de nekem kifejezetten tetszik, ez is illik hozzájuk, és legalább jobban kihallani a hangszeres szekciót, különösen az elképesztő lendülettel ütő Dave-t, aki alatt csoda, hogy nem esik szét percenként a teljes cájg.

A szövegekben is érdemes lehet elmélyülni, természetesen nem vidám téma, személyes érintettség alapján mesélnek arról, milyen volt felnőni a drogok és az erőszak kereszttüzében.

Full of Hell rajongóknak nem hiszem, hogy a torkán akadna a lemez, a csapattól már megszokhatták az eklektikus stíluskavalkádot, a dallamosodás pedig továbbra is csak az ő szintjükön értendő, a banda esszenciája ugyanúgy ott rejlik a Coagulated Bliss-ben is. Újonnan érkezőknek remek kezdőpont lehet!