Ha újrakiadásokról van szó, akkor mi sem természetesebb, hogy azok alatt klasszikus, vagy legalábbis kellően régi lemezekre gondolunk. A többségi álláspont ugyanis az, hogy a 2000-es években nagy hatású lemezek már semmilyen alirányzatban sem jelentek meg. A 2010 utáni évjáratokban meg végképp nem találunk ilyeneket; kedvünkre mantrázhatjuk tehát a sokat ismételt gondolatot, miszerint a rockzenében már mindent elmondtak és mindent el is játszottak.
Elméleti fejtegetések, netán érvek és ellenérvek ütköztetése helyett viszont most mégis itt van előttünk a Royal Blood első lemezének felturbózott újrakiadása. A 2014-es debütöt a négy-öt évtizedes lemezek relációjában klasszikusnak ugyan nem nevezhetjük, az meg végképp relatív, hogy egy tíz éve megjelent korong régi-e vagy sem.
A 2014 augusztusi album újrázása ha nem is napra pontosan az eredeti megjelenés dátumához lett igazítva, de a tizedik évforduló az év és a hónap szempontjából is stimmel. Ha vaktában közelítenél, a brit rockerek kapcsán az elsőként szembeötlő különlegesség minden valószínűség szerint a – zenekar alapítása idején még szokatlannak tűnő – duóként üzemelő felállásuk lesz. A Littlehampton-i Royal Blood ugyanis az alapító Mike Kerr és Ben Thatcher 2013 óta stabil párosaként működik. Kerr énekel és basszusgitározik, Thatcher pedig az ütős hangszerekért felel.
A képlet pedig bár meglepőnek tűnhet, mégis egyszerű – egy power duóval van tehát dolgunk. Az undergoundban már a ’90-es években sem voltak formabontók az egy-két fős formációk, de ezek többsége sosem koncertezett aktívan, és csak az adott alirányzat célközönsége jegyezte őket. A Royal Blood a mainstream rockzene viszonylatában tehát – ha sikerül elvonatkoztatnunk a The White Stripes-tól - szokatlan megoldást választott. A kezdeti sikerek azonban igazolták, hogy van fantázia ebben a hathúrmentes, de mégsem gitárszegény dologban.
/Fotó: Madeleine Keating/
A páros nevét először a kollégák, egészen pontosan az Arctic Monkeys tagjai dobták be a köztudatba. Az Out Of The Black és a Little Monster kislemezek sikere pedig megágyazott a cím nélküli majdani első nagylemeznek. A Royal Blood saját(os) hangja már erről az első lemezről is kihallható volt. Nagy vonalakban valami olyasmiről van szó itt is, mint a Wolfmother vagy a The White Stripes és társaik esetében. A Royal Blood gyökerei is a hatvanas évek proto hard rockjának környékén keresendők, a másik táptalaj pedig a kilencvenes évekbeli stoner és a nagyjából egy évtizeddel későbbi garázsrock-revival. A személyes kedvenceim a nyitó darabok, vagyis a zsigeri Out Of The Black-Come On Over páros mellett a Bill Ward-féle pörgetésekkel feldobott Little Monster és a kimérten döngölő Better Strangers. A skálán pedig ott a táncosabb, dance rock felé tendáló, flegma énekkel dolgozó Figure It Out, a britpopos ízeket is felvonultató You Can Be So Cruel, vagy a tarkább, sokszínűbb, a The Darkness-féle vonalra emlékeztető Blood Hands, esetleg a The White Stripes tribute-nek is beillő Loose Change. De ezek a különbségek az egyes szerzemények közt csak árnyalatnyiak. A részleteket pedig bizonyos mélységen túl felesleges is lenne boncolgatni, mivel maga a félórás anyag amúgy tök egységes összképet mutat.
A rocktörténeti összehasonlító elemzést mellőzve, a tíz dalban nincs szó másról, mint Kerr karcosan riffelő (basszus)gitárjáról és Thatcher húzós dobolásáról. Nagyjából ez a lényeg. A Royal Blood duója ezen az első lemezen a hatvanas és a kilencvenes évek lecsupaszított rockzenéit mindenféle cicoma és sallang nélkül, az eredeti valójukban eresztette egymásnak, és az öt kiselemezt fialt 2014-es anyag óta sem tesznek egyebet.
Már a borító színvilágának megvariálása is ünnepélyes hangulatot ad a 2024-es kiadásnak; az eredeti fekete-fehér kép most fekete-arany verziót kapott. Az újrakiadás bónuszai pedig hiába lettek nagyvonalúan mérve, az összesített játékidő még így sem haladja meg az egy CD-lemeznyi kapacitást.
A kiadó öt, lemezre nem került darab mellett a Ten Tonne Skeleton alternatív keverését és még öt korabeli koncertfelvételt pakolt fel az eredeti tíz dal mögé. Összegzés gyanánt viszont vissza a bevezető gondolathoz: a cím nélküli lemez a 2010-es évekbeli garázsrock idén tíz éves klasszikusa. Ebben, az utóbbi félmondatban azt hiszem, fenntartások nélkül kiegyezhetünk, és így már meg is van a jubileumi kiadás miértje.
