A duó felállás nem bevett gyakorlat a mainstream rockzenében, de nem is példa nélküli eset, elég, ha a The White Stripes-ra gondolunk. Inkább az underground jellemzője, hogy két zenész összeáll, és külsősök bevonása nélkül teljesíti ki közös vízióját. A brit Royal Blood nemcsak emiatt különleges, Mike Kerr és Ben Thatcher ugyanis nem gitárpártiak.

A páros tagjai, azaz Kerr jól elvan a basszusgitárral. Az énekes/szövegíró és a dobok kivételével lényegében mindenes frontember a négyhúrost a stúdióban és élőben is gitárként használja. Az idei lemezen a gitárnak épp annyi szerep jut, mint a csellónak, mindkét hangszer egyetlen dalban, a záró Waves-ben csendül fel.

A mainstream viszonylatban rendhagyó felállás és a formabontó hangszerelés ha nem is rendhagyó és formabontó, de nem teljesen hétköznapi muzsikát eredményez. Az idei tanév első napján megjelent Back To The Water Below a Kerr-Thatcher tandem negyedik nagylemeze. A friss korong nem tartogat jelentősebb meglepetéseket annak, aki első ízben nem most fut bele a páros muzsikájába. Az újonnan érkezőknek sem kell semmi extrémre vagy különösebben formabontóra készülniük, de a britek az alapvető hatásaik szintetizálása után – amennyire manapság még lehetséges – kijelöltek maguknak egy saját ösvényt.

Ha egy mondatban kellene jellemeznem a Royal Blood negyedik lemezét, valami olyasmivel állnék elő, hogy a végeredmény azt az érzetet kelti, mintha Josh Homme 2000-es évekbeli riffjeire Damon Albarn vokálozna. Szóval a rendhagyó hangszerelésből adódóan főszabály szerint a tíz nótában a lazább, kevésbé karcos stoner rock keveredik a britpopos vokálokkal. Persze akad itt garázs rock, ahogy némi pszichedelia, sőt ha más szögből nézzük, akár még blues is (pl. How Many More Times).

A Back To The Water Below alig több, mint félórányi zenefolyamából az alkotók igyekeztek minden külső tényezőt kizárni. A felvételek otthon, Brightonban, a saját stúdiójukban, egy hangmérnök bevonásával, producerek és megmondóemberek nélkül zajlottak. A végeredmény pedig egy, az elődjétől riffközpontúbb anyag lett, megpakolva négy perc alatti darabokkal. A medúzás borító, a lemez címe és a dalszövegek alapján érzek egy lazább koncepciót a dalok mögött, de hogy jó irányba tapogatózom-e, arra nézve nincs érdemi infóm.

A nyitó Mountains At Midnight első kislemezként még tavasszal futott be. A kényelmes tempóban búgó, és Thatcher pörgetéseire épülő darab alapján gondolkodási idő fenntartása nélkül el is lehet dönteni, hogy hozzánk szól-e a páros muzsikája. A Shiner In The Dark nagyjából ugyanezzel a képlettel dolgozik, Muse-módra egy csipetnyi elektronikával kiegészítve az összetevőket. A zongorás Pull Me Through-val pedig tovább tolódik az irány és az arány Matt Bellamy-ék felé. A kevésbé stoner, inkább minden tekintetben britpopos The Firing Line, a riffelős Tell Me When It’s Too Late, a dance rockos Triggers és az elszálltabb dallamokkal felvértezett záró Waves épp úgy rendben vannak, ahogy az idei eresztés összes további darabja.

A duó a Muse vendégeként és önálló koncertsorozat keretében is bemutatja a dalokat. Matt Bellamy-ék tábora bizonyára a keblére is fogja ölelni a Back To The Water Below szerzeményeit, melyek nem mindenáron a jól ismert leckét akarják felmondani, hanem igyekeznek némi egyéni ízt is magukon hordozni. Engem ismét meggyőztek.