Aki hozzám hasonlóan a megjelenése idején ismerte meg a The Cult hetedik nagylemezét, kétséget kizáróan egyetért velem abban, hogy a Beyond Good and Evil nemcsak a Billy Duffy-Ian Astbury páros rockszíntérre való visszatérését jelentette, hanem a zenekar feltámadását is.
A legnagyobb jóindulat mellett is zavarosnak, célját tévesztettnek tekinthető 1994-es cím nélküli lemez, illetve a zenei klíma átalakulása a következő év közepére jégre tette a csúcskorszakát a ’80-as évek második felében megélt zenekart. Ian Astbury távozásával a The Cult nemcsak az énekes-szövegíróját, hanem az arcát és a lelkét is elveszítette. A karizmatikus frontember nélkül a zenekar motorja, a gitáros-dalszerző, Billy Duffy sem látta értelmét a folytatásnak.
Míg Astbury az utóbb kérész életűnek bizonyult Holy Barbarians frontembereként a következő évben már hallatott magáról, a gitáros hátat fordított a zeneiparnak, hazaköltözött Angliába, ahol a ’90-es évek második felében két másik hobbijának, a túrázásnak és a focizásnak élt. Ian epizódszerepben felbukkant a Black Sabbath gitáros Tony Iommi 2000-ben megjelent szólólemezén is, az ismételt egymásra találás pedig egy évvel korábban, egy Los Angeles-i klubkoncerten történt.
Ez a bizonyos klubkoncert a Neurotic Outsiders fellépése volt, mely zenekarban a dobok mögött az a Matt Sorum ült, aki két évvel korábban távozott az akkoriban hosszasan agonizáló Guns N’ Roses soraiból, korábban pedig a The Cult-ban is kisegített. A feldolgozásokkal klubozó, a Sex Pistols gitáros Steve Jones mellett a gunner Duff McKagant is a soraiban tudó supergroup dobosa azon az estén egy hirtelen ötlettől vezérelve színpadra invitálta Iant és Billyt, hogy az Electric lemez két dalát a főhősökkel együtt adják elő.
Mivel Sorum boronálta újra össze a két főkolompost, a frontember és a gitáros rövid hezitálás után fel is ajánlottak egy állást a dobosnak. A koncertképes The Cult pedig a Porno For Pyros basszusgitáros, Martin LeNoble bevonásával állt össze.
A lényeg, a visszatérő lemez sem váratott sokáig magára. A The Cult a csúcsidőszakában a Slayer után dolgozott Rick Rubinnal, a Metallicát megelőzően pedig Bob Rockkal csináltak egy lemezt. Az előbbi eredménye az áttörést előkészítő Electric, utóbbi hozadéka pedig a zenekar számára az MTV-s sikerkorszakot elhozó Sonic Temple volt. Mivel el akarták kerülni annak a látszatát, hogy az ezredfordulón hátraarcot bemutatva az 1989-es lemez ikertesóját tervezik elkészíteni, Bob Rock helyett Michael Beinhorn producer bevonásával indult a lemezkészítés.
A munkafolyamat azonban gyorsan vakvágányra futott, mivel Duffy és Astbury rossz néven vették a külső dalszerzők tervezett bevonását, ahogy a producer hozzáállásával sem voltak elégedettek. A mentőövet Bob Rocktól kapták meg. Ezzel újra összeállt a Sonic Temple sikerlemezt és a (részemről legalábbis) soha meg nem értett 1994-es The Cult albumot jegyző kreatív trió. A stúdiózás Chris Wyse basszusgitárossal zajlott, akit utóbb Billy Morrison váltott fel a turnécsapatban.
A Beyond Good and Evil 2001 júniusban, a CD-írás aranykorában, az MP3-korszak hajnalán jelent meg – hozzám az év nyarán, egy írott CD-ről másolt kazettán jutott el a lemez. (Adathordozók szempontjából micsoda zavaros idők voltak azok az évek…) A borító színvilága mellett már a nyitó War (The Process) nyilvánvalóvá tette, hogy a The Cult a Sonic Temple környékén vette fel a fonalat, de hetedik nekifutásra nem egy anakronisztikus albumot, az 1989-es anyag tükörképét, hanem egy huszonegyedik századi rocklemezt szállítottak le.
A dalok úgy voltak cultosak, hogy naprakészre lettek formálva, egy olyan műfajban, amit a nagy kiadók akkori kínálatában nagyítóval kellett keresgélni. A hangzás mai füllel hallgatva is megállja a helyét, Duffy gitárja soha korábban, és talán azóta sem szólt olyan karcosan egy The Cult lemezen, mint ezen a korongon. A Rise-ot nyitó riff egyenesen Pantera keménységű. Azokban az években maga a gitáros nyilatkozta Sorumról, hogy őt tartja a korszak legjobb rockdobosának. A dolog nyilvánvaló hazabeszélés-jellege mellett hiba lenne elhallgatni, hogy Matt kétségtelenül nyakig benne van abban, hogy ez a lemez még manapság sem tűnik avíttnak; Sorum kreatív, erőteljes játéka a Beyond Good and Evil stabil pillére. A négyhúrost kezelő Chris Wyse szerepe természetesen eltörpül a hangképet kitöltő Duffy-Sorum páros játéka mellett/mögött; a borítóban sem szerepelt a Mick Jagger és Ozzy oldalán is feltűnt basszusgitáros fotója.
Természetesen a dalok mindegyike Duffy/Astbury szerzemény, de az Ashes and Ghosts-ba és a Speed of Light-ba a producer is belenyúlt, még a Breathe a Foreigner gitáros Mick Jones és Marti Frederiksen közreműködésével készült – ennyit a külső dalszerzőkről. A Beyond Good and Evil nálam az a fajta rocklemez, ami töltelékdalok és kiugró slágerek nélküli egységes egész. Személyes kedvenceket nyilvánvalóan ki tudnék emelni, de tárgyilagos alapon nem lennék képes egyes darabokat a többiek rovására pellengérre állítani. Az Edie (Ciao Baby)-re emlékeztető, a lemez egyetlen lírai(bb) pillanatát elhozó Nico épp úgy csúcskategóriás darab, mint a zakatoló Rise, a karcos és lebegős részeket váltogató Ashes and Ghosts, illetve a hasonló felfogásban íródott Speed of Light, az elmélkedős True Believers vagy a tempós záródarab.
A nu metal korszak csúcsán a Beyond Good and Evil természetesen nem durrant akkorát, mint 1989-ben az első Bob Rockos The Cult lemez, de részemről a 2001-es korong hangzás, dalok és energia szempontjából is felveszi a versenyt a Sonic Temple-lel.
A hanghordozó-formátumokra visszatérve pedig, 2025-re az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy a Beyond Good and Evil végre LP-n is elérhetővé vált. A kiadó nem engedett a hangminőségből, így az ötvenegy perces lemez januárban dupla – vagyis egészen pontosan másfélszeres – vinylen jelent, lemezoldalanként harmadolva a tucatnyi dalt.
Az ezredforduló utáni lemezeket nem szokás klasszikusként emlegetni, számomra mégis a legfelső polcon foglal helyet a The Cult visszatérő albuma, mely talán az utolsó tökéletes anyag az Astbury-Duffy párostól.
