Sötét fellegek gyülekeznek Európa ege felett. Lengyelország újra ránk szabadítja a gonoszt és annak minden formációját. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor megtudhatod, hogy a jó Isten milyet is székel. Na, izgalomba jöttél? Itt van a Behemoth tizenharmadik stúdióalbuma a The Shit Ov God!
A Behemoth-al nagyon vicces a kapcsolatom. Volt szerencsém a zenekart fuvarozni egyszer egy budapesti koncert előtt, majd pedig egy közönségtalálkozó keretein belül találkoztam velük és írattam alá Nergal-al azt a képet, amin éppen a börtön rácsai mögül bámul a kamerába (nem ez volt a kedvenc képe, de szerintem remek fotó) Ezek mellett pedig legalább ötször láttam már a zenekart úgy, hogy igazából egy-egy dalt elvétve egyáltalán nem szeretem, amit csinálnak. Három évvel ezelőtt az Opvs Contra Natvram album esetében megkaptam a feladatot, hogy akkor itt van, ezzel bírkozzál meg! Az a lemez, amúgy nem is volt rossz, mivel szakított a tipikus, hagyományos Blackened death metal-al (már azt is megtudtam, hogy ez nem sima black metal, így bízom benne, hogy senki se kínoz macskákat, hogy én elnyerjem méltó büntetésem) Elkalandoztam….a lényeg, hogy az előző anyag arra pont jó volt, hogy kedvet csináljon a magamfajta nyitottabb látásmódnak és azt mondjam, hogy akkor így 2025-ben is kíváncsi vagyok, hogy mit tud a zenekar. Vagy mondjam inkább azt, hogy kíváncsi vagyok milyet szarik Isten? Mondjuk azt nem tudom, hogy Nergalnak erről, hogy lenne fogalma, de elhiszem, hogy továbbra is nagyon mérges a keresztény vallásra. Azért tegyük hozzá, ha nem lenne ez a vallás, akkor semmit se érne a dühe, szóval ebből a perspektívából akár hálás is lehetne. A promóban ezt írta a managment a lemezről “8 dal, amely az emberiség, az istenség és a dac fogalmaival foglalkozik egy olyan korban, amikor az egyéniséget nagyra értékelik, de mindenki ragaszkodik megmentőjéhez.” A zenekar Jens Bogren producerrel dolgozott együtt, aki számomra jobban ismert a különböző gitáros VST-k (digitális erősítők lényegében) világából. Jens nagyon jól megragadta a zenekar hangzását. Úgy hozott egy új színt az egész zenekarban, hogy közben nem veszett el az, ami miatt sokan szeretik a lengyel brigádot. A dalokat nem könnyű megemészteni, hiszen nagy tömörek, nagyon sok minden történik bennük és átlagosan öt perc körül vagy afelett mozognak. Így azért kell az energia, hogy az ember végighallgassa simán a lemezt. Mondjuk a hangzás miatt számomra máris barátibb az egész mert eltűnt belőle az a hangkép, amitől mindig megfájdult a fejem. Nem mondom, hogy a lemez végére hatalmas Behemoth rajongó lettem, de az biztos, hogy ez a lemez felfog még kerülni a lejátszóra magától is.
Az albumot nyitó The Shadow Elite érdekes hangokkal indul, hogy aztán a dob berobbanjon és leszakítsa a fejünket, amire elkezdenek a gitárok is úgy tekerni, hogy egyből görcsöl az alkarom már csak a dal hallgatásától is. Itt még sok újdonsággal nem igazán találkozik a hallgató. Jobban szól, mint a korábbi anyagok, de nagy meglepetés nincs, habár a refrén benne marad az ember fülébe még akkor is, ha nem lassít a zenekar. A második Sowing Salt a lemez legrövidebb dala a maga három percével. Nergal itt tök jól váltogat az énekstílusok között, ez maradt meg már első hallgatás után is.
A lemez címét is adó dal, Nergal szenvedős ordításával/énekével kezdődve viszont nekem egyből szerelem lett. Itt még az áriás vokálok is előkerülnek és a dal nem kezd el egyből tekerni, így talál benne az ember némi kapaszkodót. Lehet, hogy iszonyat gyerekes az album címe, de simán el tudom képzelni, hogy a patikamérlegen kimért album tényleg a zenekar egyik, ha nem a legjobb lemeze lett.
A Lvciferaeon-nal eljutunk a lemez feléhez, ahol a zenekar nem, hogy lejjebb kapcsol, hanem még feljebb tekeri a tempót és az 1 BPM-be sűrített hangok számát. A To Drown The Svn In Wine-ban sok újdonság nem történik, igazából az előző dal tovább vitt motívumai jelennek meg, azzal a kivétellel, hogy ebben a dalban találhatunk egy bontogatós gitár részt, amit nagyon szépen épít fel a zenekar. Már korábban is le akartam írni, de most a Nomen Barbarvm miatt muszáj leszek. A lábcin valami eszméletlen jól, stílusosan szól. Noha az album egyik legviccesebb szövege itt következik és amikor először meghallottam, hogy abrakadabra csak röhögni tudtam. Mondjuk Cavalera is megmondta, hogy az egyik legjobb (vagy legboldogabb?) dolog a metal zene. Amikor hozzám került a lemez, nem hittem, hogy éjjel röhögni fogok miatta hangosan. Ellenben az utolsó előtti dalon már nem sikerült kacagni, hiszen az O Venvs, Come! figyelemre méltó atmoszférát teremt az első hangtól kezdve. Én nagyon bírom ezeket a lassabb témákat, tökre arra emlékeztet, amiket Varg bácsitól látok a TikTok-on (az öreg gyújtogató fazon még mindig tud gitározni, attól függetlenül mondom ezt, hogy totál nem értek egyet a tetteivel) Az albumot az Avgvr (The Dread Vvltvre) zárja, ami ad egy kis live session hangulatot, noha nem az a dal. Rendkívül jó ez a dal is, igazából, ha ezzel a lemezzel ismerném meg a zenekart, akkor ellenék ájulva, hogy eddig hol is életem?
Összességében ez egy nagyon jó lemez lett. Kellően szórakoztat (duplán is) Lehet nem a legeredetibb és még a demók is jók voltak régen, de engem kikapcsolt a sok kaka közepette, amivel mostanában szembesülök. Amúgy meg kell ennél több, minthogy a fostenger közepéről ki húzzon egy lemez?
