Az A Day To Remember új lemeze, a Big Ole Album Volume 1 egyértelműen új korszakot nyitott a floridai zenekar életében. Bár a You’re Welcome vegyes fogadtatásban részesült anno, az új anyag egységesebb, frissebb és sokkal inkább visszatérésnek érződik a banda jól ismert pop-punk/hardcore világába – persze egy mai, érettebb köntösben. A zenekar május végén indította el európai turnéját, melynek budapesti állomása előtt nem sokkal sikerült elcsípni az ADTR gitárosát Neil Westfallt egy rövid interjúra, akivel online beszélgettünk a friss anyagról, a stúdiózás élményéről, tagcserékről és arról is, hogyan született meg a "LeBron" című szám.

RS: Először is beszéljünk egy kicsit az új lemezről, aminek címe Big Ole Album Volume 1. Mi volt az első gondolat, ami erre az elnevezésre vitt titeket?

Neil: Egyszer csak ott ültünk a stúdióban Drew Fulk producerrel, Zakkel meg Jareddel, és már akkor vagy 22 számunk volt készen. Azt próbáltuk kitalálni, melyek kerüljenek fel a lemezre – mert akkor még csak annyi számot akartunk kiadni, amennyi most a Volume One-on van. Viszont ott volt egy rakás dal, amit imádtunk, és nehéz volt őket kihagyni. Ahogy dumáltunk róla, poénból bedobtuk, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy jó kis old school, nagy volumenű lemezt – tudod, sok dallal, akár több részletben, ahogy régen. És ahogy ezt dobáltuk jobbra-balra, megszületett az ötlet: legyen több volumenje, legyen valami sokkal nagyobb dolog, mint egy sima lemez. Aztán ahogy beszélgettünk, ez az egész elkezdett tényleg értelmet nyerni, és úgy döntöttünk, ez lesz az út. Szóval, valahogy innen indult be az egész sztori.

RS: A Volume One már most felcsigázta a rajongókat, hogy biztosan lesz folytatás is. A Volume Two is már elkészült, vagy még finomhangoljátok?

Neil: Ugye, jó pár szám már elkészült miközben az első részt csináltuk. Szerintem az anyag fele körülbelül már meg is van. A többit dalt pedig még be kell fejeznünk; felvenni, összerakni, keverni, maszterelni. Szóval mondhatjuk, hogy elindultunk vele, de még nem estünk neki igazán a végső simításoknak.

RS: Az új albumon egy csomó klasszikus breakdown van, de közben fogós pop-punkos refrének is. Tudatos volt ez a hibrid hangzás, vagy egyszerűen most így jött ki?

Neil: Így alakult organikusan, de közben tudatos döntések is voltak mögötte, amikor együtt dolgoztunk a stúdióban. A dalszövegek témái és a hangulat, amiből építkeztünk, nagyon passzolt ehhez a kontraszthoz – hogy valami lehet popos és dallamos, de közben van benne egy agresszívebb, súlyosabb rész is. Ez már a korai dalainkban is ott volt, hogy több oldalról mutattuk meg magunkat, és ezek a mostani számok pont ilyenek lettek.

RS: Az album első dala, a Make It Make Sense elég erősen, lendületesen nyit. Ez volt az a szám, ami meghatározta az egész lemez hangulatát? Oh, és emlékszel, melyik dal született meg legelőször?

Neil: A Miracle és a Silence volt az első két dal, amit megírtunk. A Miracle majdnem fel is került a You’re Welcome-ra – olyan korán megvolt, hogy még az előző lemez borítóján dolgoztunk, mikor már írtuk. A Make It Make Sense a folyamat közepén jött, de amikor meghallottuk azt az intrót, rögtön tudtuk, hogy ez lesz a tökéletes kezdés az új korszakhoz. Totál egyértelmű volt számunkra.

RS: Ha már szóba került a You’re Welcome – ahhoz képest ez az album sokkal egységesebbnek, összeszedettebbnek érződik. Te is úgy érzed, hogy most jobban a helyén van a banda arculata?

A You’re Welcome kicsit amolyan kísérletezős lemez volt. Akkor dolgoztunk először sok különböző íróval, producerrel – ez valami olyasmi volt, amit már régóta ki akartunk próbálni. Művészként ez izgalmas, de közben persze elég szerteágazó is lett az anyag. Minden egyes számhoz más producert és keverőt választottunk, hogy minden dal kapjon egy saját színt. És ez jó volt, mert a hetedik lemezünknél már szerettünk volna valami teljesen újat csinálni. Voltak számok, amik tök jól működtek, mások meg talán kevésbé jöttek át, de számunkra mindegyik fontos volt – főleg, hogy a pandémia közepén született az egész, ami eleve egy zavaros időszak volt mindenki életében.

Most viszont a Big Ole Album Volume 1 készítésénél visszahoztuk Drew-t, akivel korábban már dolgoztunk – akkor még dalszerzőként, most viszont producerként vontuk be, mert ő igazán érti a zenekart. Mellette Zakk Cervini is ott volt végig, és ez a kettős adta meg azt a kohéziót, amit most érzünk a lemezen. Ráadásul Zakk keverte az egész anyagot, és ez az, amitől még egységesebb lett a végeredmény.

És az is dobott az élményen, hogy most először Los Angelesben is dolgoztunk – ahol még sosem stúdióztunk, korábban például a Bad Vibrations-t is Coloradóban vettük fel. Aztán LA után hazamentünk Floridába, a saját stúdiónkba, és ott is hozzá tettünk még pár dolgot. Szóval új helyek, új impulzusok, és mindez nagyon frissítően hatott ránk – ettől is lett ennyire kerek ez a lemez.

RS: Ha már szóba kerültek a producerek: olyan nevek dolgoztak a lemezen, mint Drew Fulk, Zakk Cervini vagy épp Will Putney. Milyen pluszt hoztak be, és volt olyan ötlet, amin te is meglepődtél?

A leginkább az lepett meg, milyen gyorsan és hatékonyan dolgoznak. Rengeteg olyan bandával melóztak már, akiket mi is nagyra tartunk – például a Bring Me The Horizon vagy a Bad Omens. De a legjobb az volt, hogy A Day To Remember fanokként jöttek közénk. Nem kellett magyarázkodnunk, azonnal értették a referenciáinkat, ugyanazt a nyelvet beszéltük. Tudták, mit akarnak hallani, mi pedig tudtuk, milyen energiát keresünk a dalokban – főleg élőben. És ahogy összeültünk, egyből jöttek az ötletek, ment a flow. Pont ezt az érzést kerestük.

RS: Beszéljünk egy kicsit a dalokról. A LeBron – elsőre úgy hangzik, mint egy rajongói óda, de ha figyel az ember, van benne egy kis szarkazmus is. Miről szól valójában ez a szám, és miért ezt a címet kapta?

Neil: Jeremy onnan indult, hogy LeBron James (az amerikai kosaras) körül mindig megy a vita: valaki szerint minden idők legnagyobbja, más meg kétségbe vonja. Ahelyett, hogy egyszerűen csak elismernénk a teljesítményét és értékelnénk azt, hogy játszik. Jeremy ebben meglátott egy párhuzamot a saját pályánkkal: sokáig minket sem vett komolyan a zeneipar, nem kaptuk meg a támogatást, csak amikor már annyi rajongónk lett, hogy egyszerűen nem lehetett tovább figyelmen kívül hagyni minket. Szóval ez a dal erről az érzésről szól: hogy sokszor nem kapjuk meg a kellő elismerést akkor, amikor igazán számítana – akkor, amikor még itt vagyunk és csináljuk, játszunk.

RS: A Silence vagy a Flowers viszont sokkal személyesebb, sebezhetőbb hangvételű dalok. Ezek saját élményekből születtek?

Neil: Szerintem igen, bár Jeremy nevében nem beszélhetek. De az a sötét hangulat, ami ezekből árad, biztosan a pandémia időszakából jön. Az a zavarodottság, a bezártság, a bizonytalanság, amikor minden megváltozik, és úgy érzed, elvesztél. Ez a frusztráció mindannyiunkban ott volt és ezek a dalok ennek az időszaknak a lenyomatai. Hogy pontosan mi járt Jeremy fejében, azt nem tudom, de zenei szempontból biztos, hogy ebből az időszakból táplálkoztak és innen ered az inspiráció.

RS: Az utóbbi években több változás is volt a felállásban. A tagcserék milyen hatással voltak az írási folyamatra és a kreatív egyensúlyra a csapaton belül? Josh távozása után megnyílt egyfajta zenei tér? Változtak a szerepek a stúdióban?

Neil: Nem igazán változtak meg a dolgok. Azok az emberek, akik eddig is a zenekar fő dalszerzői voltak, még mindig a bandában vannak, szóval a kreatív mag megmaradt. Persze furcsa érzés, hogy egyesek már nincsenek a csapatban, és ez nyilvánvalóan valamennyire hatással van a dinamikára is, de a zeneírás folyamata, a stúdiómunka, illetve az, ahogy működtetjük a zenekart, nagyjából ugyanaz maradt. Inkább csak érzelmi szinten volt más, de a kreatív munka lényegében ugyanúgy zajlik tovább.

RS: Sajnos már csak egy kérdésre maradt időnk, pedig még a lista hosszú. A turné európai szakasza május 26-án startolt. Hogy sikerültek az első koncertek?

Fantasztikusan! Mióta kijött az új lemez, igazából alig pár koncertet tudtunk eddig játszani. Voltunk Ausztráliában, ott lenyomtunk úgy öt bulit, aztán volt egy show New Yorkban, meg még néhány itt-ott. Szóval most, hogy végre itt vagyunk Európában, és tényleg emberek elé állhatunk, érezni azt az energiát, amit ez az új anyag kivált – na, ez az, amiért csinálom az egészet. Ez az, amit a legjobban szeretek: játszani, ott lenni a színpadon, és átélni azt a vibe-ot, amit a közönség visszaad.

És amikor megszólalnak az új dalok, van bennük valami, ami kicsit olyan érzést hoz vissza, mint ami még a pandémia előtti időkből ismerős. Őszinte, nyers, igazi élmény – és amikor látom, hogyan reagálnak rá az emberek, az mindent visz. Ez az, amit a leginkább várok ettől az egész turnétól. Ez minden, amit szeretnék

RS: Hogyan élitek meg, hogy ennyi idő után újra találkozhattok a magyar rajongókkal? Hiszen utoljára 11 éve jártatok itt.

Neil: Igen, durva belegondolni, mert nem is tűnik olyan régi emléknek. Már nem emlékszem pontosan a fesztivál nevére, de arra igen, hogy ott voltunk, meg arra is, hogy a backstage a fák között volt valahol az erdőben – nagyon különleges hangulata volt az egésznek.
Imádjuk Magyarországot, és Budapestet is. Az a koncert pedig tényleg különleges volt számunkra, és most nagyon izgatottan várjuk, hogy végre visszatérhessünk. Úgy rémlik, korábban is tervben volt, hogy jövünk, de valamiért akkor végül nem jött össze.

De most, hogy ennyi idő után tényleg visszatérhetünk és biztos vagyok benne, hogy hatalmas energiák szabadulnak majd fel és óriási és lelkesedés vár minket. És mi pedig  mindig benne vagyunk az ilyesmiben!

RS: Szuper, nagyon köszönöm a beszélgetés Neil! Hamarosan találkozunk Budapesten!

Neil: Van valami ételajánlásotok, amit mindenképp meg kell kóstolnunk?

RS: A lángost feltétlenül! Nyárra tökéletes, nagyon egyszerű és nagyon finom.

Tökéletes. Pont erre van szükségem. Köszönöm a tippet! (Nevetés)

A zenekar tehát friss energiával vetette bele magát a turnézásba – és ez a lendület június 16-án a budapesti Barba Negrát is eléri. A bemelegítésről az ausztrál metalcore favorit, a Polaris gondoskodik.