A győri illetőségű Devoid tavaly hozta ki legújabb lemezét Culture War címmel, amiről ITT mi is írtunk. Adta magát a helyzet, hogy a jól sikerült album után, a zenekar frontemberével, Waldmann Szilárddal beszélgessünk egy kicsit.
RS: Hogy írnád le az elmúlt négy èvet, ami a két album között eltelt?
Szilárd: A legnagyobb elégtétel mindenképpen az, hogy a zenekar változatlan felállásban működik tovább, és az együtt töltött idő nem torkollott egymás utálatába, hanem ha lehet még jobban szeretjük egymást. Ha-ha. Természetesen mi sem vagyunk függetlenek a folyamatosan átalakuló zenei színtértől és a zenefogyasztási szokások markáns változásaitól, ám fölöslegesnek érezzük ezredszer is elismételni a hazai UG közeg állapotáról szóló panaszok jól ismert paneljeit. Tesszük a dolgunkat, haladunk tovább, és tudomásul vesszük a körülményeket. A köztes időben megjelent két EP, amelyek meglátásom szerint egyenletes, vállalható minőséget képviselnek, miközben az x tízezer kilométer megtétele során egy statisztikailag nehezen védhető mennyiségű sör is elfogyott.
RS: Eltelt már egy kis idő a lemez megjelenése óta. Milyen érzés most rá nézni?
Szilárd:Meglepően sok visszajelzés érkezett, és ami talán még ennél is meglepőbb: ezek szinte kivétel nélkül pozitívak. A zenekaron belül így nem kellett hosszas vitákba bonyolódnunk arról, melyik dal az, amelynek esetleges felkerülését utólag jobb lett volna elkerülni. Külön említést érdemel Zoli (Macher Zoltán, gitár), aki a logisztika terén látványos fejlődést mutatott: az eddig feladott csomagok maradéktalanul, pontos címre érkeztek meg. Figyelembe véve, hogy ez korábban milyen kihívásokkal járt számára, talán ez tekinthető a zenekar egyik legnagyobb eredményének közvetlenül az album kedvező fogadtatása után. Ha-Ha. A fizikai példányok iránti érdeklődés számottevő, ami számunkra kedves és kifejezetten örömteli tapasztalat, miközben a streaming felületeken is meggyőző számokat látunk. Összességében: jó érzés ránézni erre az egészre: Zolira, postára, lemezre.
RS: Eléggé tömörre sikerült ez az anyag, éppen hogy fèlóra. Koncepció volt a tömör fogalmazás?
Szilárd: A grandiózus konceptlemezek sosem tartoztak igazán a mi világunkhoz. A cél sokkal inkább az volt, hogy az anyag megszólaljon, hasson, és ha kell, akkor elsőre üssön. Ha az üzenet átmegy, már elégedettek vagyunk. Ráadásul az én kognitív kapacitásom mellett már ennyi dalszöveg memorizálása is komoly kihívást jelent. Ha-ha. Nekem például a Szózatot is újra kellett tanulnom minden egyes alkalommal, az iskolában, mert semmire se emlékeztem és így negyven év felett, ha lehet még hülyébb kezdek lenni. Ha-ha.
RS:Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az album elkészítés során?
Szilárd: Az egyik kimondatlan, ám annál fontosabb cél mindenképpen az volt, hogy a felvételek ne fajuljanak minden egyes dalnál fizikai konfliktussá a különböző alkotói álláspontok túltengése miatt. Ha-ha. Kétségtelen pozitívum viszont, hogy mindezek ellenére vagy éppen ezekből kifolyólag – végül megszületett egy szerves, koherens egész. Külön említést érdemel másik gitárosunk, Nyemcsek Csaba (ritmusgitár), akinek rendkívül hatékony munkamódszere van: ami egy–két hónapnál idősebb, az automatikusan archívumba kerül. Vagyis a kukába. Ez önmagában is izgalmas kihívás, pláne számomra, hiszen megfelelő gyorsasággal kell reagálnom a beérkező demókra.A fent említett kognitív képességek miatt pedig kifejezetten inspiráló élmény, amikor egy ígéretes dalon közösen dolgozunk mondjuk Zolival, majd megérkezik a végső szakmai verdikt: „Ez már hoki így, gyerek.” Ennek következtében a fluktuáció gyakorlatilag állandósult, és a dolgok meglepően gyorsan kerülnek át a „még zseniális” állapotból a „határozottan hoki” kategóriába. Egy tonna demó most is a kukában végezte.
RS: Én azt érzem,hogy újabb szintre emeltètek a dalokat és tudatosan dolgoztatok most, nem csak úgy írtatok.
Szilárd: Őszintén szólva én személy szerint nem éreztem úgy, hogy bármiféle forradalmian új munkamódszert vezettünk volna be. Egyszerűen csak érettebbek lettünk: ma már nagyjából tudjuk, hogyan kell egymással beszélgetni anélkül, hogy félreértések, sértődések vagy azonnali kreatív válságok alakulnának ki, sőt időnként még inspirálni is tudjuk egymást. Ez nálunk már önmagában is komoly fejlődésnek számít és sikerült mindenkinek megfelelően a zenére koncentrálni az egó helyett.
RS: Az is feltűnt, hogy hiába sok death metal jegy, akkor is valahogy egyszerűbbek, befogadhatóbbak a dalok, nem?
Szilárd: A zenekarok korai szakaszában akarva-akaratlanul szinte törvényszerűen megjelenik egyfajta indokolatlan vergődés: mindenkinek halaszthatatlan belső kényszere van rá, hogy demonstrálja, pontosan mennyire tud virgázni, milyen gyorsan képes játszani, és hány hang fér bele egy ütembe anélkül, hogy bármi értelme lenne. Idővel ezek a létfontosságú technikai bizonyítási kényszerek szerencsére elhalványulnak, és a dalszerző figyelme fokozatosan áthelyeződik arra a marginális kérdésre, hogy vajon sikerül-e elkapni egy hangulatot, egy gondolatot, majd azt a zene nyelvére lefordítani. Ha belekerül a zenekar és annak zeneszerzési módeszertana ebbe az állapotba, akkor már meglepően könnyű koherens egészet alkotni, csak ehhez fel kell nőni, és ha ennyi idő után nem sikerül akkor ott egó problémák vannak. Annak pedig rendszerint szakítás a vége.
RS:Mi a legnagyobb erőssége a lemeznek, szerinted?
Szilárd:Talán eljutottunk arra a pontra, ahol a zenénk már nem pusztán megszólal, hanem jelentést is hordoz: legyen az egy letisztult, karakteres riff, vagy egy ultrabrutális, az agysejteket is próbára tevő tekerés, ha éppen ezt diktálja a dal hangulata. Mindkét véglet helyet kapott a lemezen, és a visszajelzések alapján legalábbis elméletben mindez működni látszik.
RS: Eléggé napra készek,aktuálisak a szövegek. Hogy látod jelenleg az ország helyzetèt?
Szilárd: Úgy gondolom, az album kedvező fogadtatása részben abból fakad, hogy képes ráérezni a hazai társadalom mély megosztottságára és az ebből fakadó frusztrációra. A politikai közéletet ma már nem elsősorban konstruktív gondolatok vagy kidolgozott politikai programok mozgatják, hanem törzsek és identitások: nem az számít, mit mondasz, hanem az, hogy ki mondja, és melyik oldalról, melyik algoritmusba zárt véleménybuboréknak. A politikai tér folyamatosan új törésvonalakat termel ki: egymásnak ugrasztott generációkat, városiakat és vidékieket, valamint „művelteket” és „népieket”. Ebben a közegben már rég nem a valóság a mérce, hanem a narratíva; bármilyen állítás életképes, ha elég hangosan és a megfelelő zászló alatt hangzik el. A mindennapi valóságunkat utolérte a tények utáni világ. Közös jövőkép helyett rémképek vannak, párbeszéd helyett listázások. A politikai gondolatiság teljesen kiürül, és végül nem marad más, csak a folyamatos zaj és fojtogató napi karaktergyilkosságok tömkelege.
RS: Mi az ami a legjobban megnehezíti szerinted manapság a zenekarok életét?
Szilárd: Szerintem az egyik legfőbb probléma, hogy minden annyira felgyorsult, hogy az ember állandóan úgy érzi: lemarad az elvárt tempóhoz képest. Számtalan platformon kell jelen lenni a zenekarodnak, folyamatosan tartalmat szolgáltatni és ezt nem akarod, hogy a minőség rovására menjen. Minden a rövid, „reel-hosszúságú” trashkultúra uralma alá került: ha az első öt másodpercben nem érkezik meg a dopaminlöket, a figyelem már tovább is lép. Nagyon fájdalmas tapasztalat, hogy egy tik-tok ökörködésünk nagyobb nézettséggel bír, mint sok, rengeteg melóval megcsinált klipünk összesítve. Egy ilyen környezetben sokszor kérdőjelesé válik a létjogosultsága egy olyan szubkultúrának, ahol az albumhallgatás még valódi, elmélyült élményt jelentett: 20 évvel ezelőtt egy lemez megvásárlása napokig tartó program volt, tízszer végig hallgattuk, átböngésztük a bookletet, szövegeket, felfedeztük a zene komplexitásait, vagy egyszerűen hagytuk, hogy elkapjon minket egy hangulat. A metálzene éppen ebben a figyelmes, elmélyült fogyasztásban éri el a hatását és éppen ezért nehezen találja a helyét a 2026-ra jellemző, folyamatosan gyorsuló, pillanatnyi ingerek világában.
RS: És mi lehet erre a megoldás?
Szilárd: Valójában egy paradox helyzet alakult ki. Bár a trashkultúra jelentősen aláássa a kulturális tartalmak értékét, megjelent egy demonstratív réteg, amely ugyan fogyasztja a könnyen emészthető, gyors tartalmakat, mégis igényt tart a komplexebb, igényesebb – többnyire már retro – zenére. Ez a réteg ráadásul nemcsak zenei értelemben demonstratív: más területeken is tudatosan szembehelyezkedik a „fast fashion” jelenségével, sokan például saját maguk készítik a ruháikat, és általában is alternatív életmódot képviselnek a nagytöbbséghez képest. Ennek köszönhetően számos korábban „kihalt” vagy alig hallgatott műfaj például a goth, a grufti vagy az industrial újra reneszánszát éli. A koncerteken is egyre gyakrabban tűnik fel fiatalabb közönség: olyanok, akik tíz évvel ezelőtt még nem jártak élő fellépésekre, ma viszont aktívan keresik ezeket az élményeket. Ugyanakkor komoly kihívást jelent, hogy a digitális zaj könnyen elnyeli a tartalmakat. Bár a klasszikus, ikonikus zenekarok ebben az új retro szubkultúrában például a Type O Negative, a The Cure, a Bauhaus vagy a Nine Inch Nails továbbra is jelentős figyelmet kapnak, a hallgatók felfedezőkedve érezhetően csökkent. Ma már kevesebben keresik az új, ismeretlen zenéket, és ritkábban merülnek el kevésbé ismert, friss anyagokban. Mindazonáltal, nem szeretnék pálcát törni: mindig is úgy láttam, hogy az európai zenei élet a kilencvenes években érte el a mélypontját. Az európai popzene igénytelensége, a rendszerszintű playback-haknik és a pénzéhes zeneipari menedzserek által összeállított, homogenizált limonádé-formációk rendkívül káros hatással voltak a kulturális szférára. Hazai viszonylatban mindennek egy kelet-európai, „fröccsöntött” változatát kaptuk meg: az Az éjjel nem érhet véget és az Álomhajó szintű, ordító igénytelenség kíséretében, a laptop DJ-k garmadájával együtt.Ma már nem lehet egyetlen írott CD-vel, egy éjszaka alatt hét koncertet „lenyomni”. A szűkebb koncertjáró közönség mellett alapvető elvárás lett, hogy a produkció valóban élő legyen, zenekarral kísérve még a popzenében is. És ez így van rendjén.Nem tudok mást mondani: a dolgokat a lehető legigényesebb módon kell csinálni, úgy, hogy a hallgatóban ne maradjon semmiféle hiányérzet. Hiszem, hogy az az igazság érvényesül, miszerint a valóban igényes produkció előbb-utóbb megtalálja a közönségét. Csakhogy mindez ma sokkal nehezebb, mint régen, és a kereslet sem olyan intenzív, mint egykor volt.
RS: A kollektíva is megmutatja az arcát a lemezen. Mennyire volt kihívás a magyar szöveg?
Szilárd: Mivel Soma (Bipolaris) és Bogyó (Beerzebub) rendkívüli módon értik és formálják a magyar nyelvet, a dalszövegek megírása számukra természetes volt, nagyban hozzájárultak az anyaghoz, és az eredmény kiváló lett. Nekem ez komoly kihívást jelentett volna, tehát megkaptam a részemet majd felénekeltem, ebben a számban csak a zene 100% Devoid termék a szöveg nem.
RS: Volt anno podcast is, azzal mi van most?
Szilárd: Lement a karácsonyi adás, készülünk a következőre.
RS: Innentől kezdve számíthatunk rá, hogy folyamatosan felbukkantok egymásnál?
Szilárd: Igen, mindenképpen szeretnénk ezt folytatni. Egyrészt erősíti a „brandünket”, másrészt a közös élményt és az összetartozás érzését is gazdagítja, hiszen színesíti az egész produkciót. Mivel ennyi pozitív hozadéka van, szerintem érdemes maximálisan kihasználni ezt a lehetőséget.
RS:Ha a kollektíva szóba került, mit adott nektek így egységként az, hogy összefogtatok?
Szilárd: Rengeteg pozitív hozadéka van ennek a munkának. Nyilván sok a vita és a véleményütközés, de a végén mindig sikerül rendbe jönni egymással, és ez a fáradság ellenére megéri. Gyakran én magam is törlök vissza üzeneteket, de el kell fogadni, hogy egy ilyen szűk térben, ahol ennyi karakteres vélemény találkozik, az összeütközés szinte elkerülhetetlen.
Különösen értékes, hogy vidéken kialakul egy közönség egy „utazó cirkusz” köré, mert ez erősíti a színteret és egyre több embert von be. Emellett lehetőség nyílik arra is, hogy bemutassuk egymás közönségének a zenekarjainkat, és ezek az estek gyakran happening jellegű rendezvénnyé válnak – nem csupán egy szokásos Devoid koncert Zalahalápon. Nagyon fontos, hogy a vidék megerősödjön, és olyan origók jöjjenek létre, amelyek folyamatosan képesek magas színvonalon működni, irányt mutatva a közönségnek és erősítve a szcénát.
Bár a felépítés más, úgy látom, hogy például a Low Landes Crew vezetője, Győri Gergely, hasonló energiák mentén dolgozik. Annak a térségnek is kialakult egy saját fesztiválja és számos kapcsolódó mellékrendezvénye, ami fantasztikus látvány, és jól példázza, hogy ott is formálódik a szcéna és ez bizony a közönségben is megmutatkozik. Ez pedig rendkívül fontos a vidék szempontjából. Különösen fontos lenne, hogy egy-egy rendezvény ne kizárólag egy megyeszékhelyi vagy budapesti, nagyobb zenekar köré szerveződjön, hanem a közönség is megtapasztalja: egy-egy helyi név mögött nem automatikusan gyengébb produkció rejlik. Vidéken számos zenekar már túllépett a „helyi erő” kategórián, és képes nemzetközi színvonalú teljesítményre. Az ilyen kezdeményezések ezért kiemelkedően fontosak: a fővárosi bandák számára is értékes, ha vidéken alakul ki stabil bázis, míg a vidéki zenekarok számára lehetőség nyílik arra, hogy felnőjenek a budapesti elvárt színvonalhoz.
