A legendás Mood zenekar szétesése után 2001-ben megalakult Wall Of Sleep számos tagcserén átesett már, ennek ellenére a banda évről évre, lemezről lemezre egyre erősebbé válik. A legújabb korongjuk (The Kingdom) nemrég jelent meg, és annyira bivalyra sikeredett, hogy tőlük hangos jelenleg a hazai rocksajtó. A legtöbb sajtóorgánum az énekessel, Bátky Zoltánnal, illetve az alapító gitárossal, Füleki Sándorral szokott interjút készíteni egy-egy aktuális albummegjelenés kapcsán, mi most kivételt tettünk, és a másik gitárossal, Kemencei Balázzsal vitattuk meg az aktualitásokat, illetve visszaástunk egészen 2006-ig, amikor is Balázs csatlakozott a WOS-hez.
Szia, Balázs! Ha nem bánod, ugranék egy nagyot az időben és visszamennék egészen 2006-ig, amikor is csatlakoztál a Wall Of Sleephez. Ha jól tudom, akkor nem egy másik gitárost váltottál, hanem Füleki Sanyi mellé csatlakoztál erősítésként. Mi volt az elképzelés, a banda hangzásának vastagítása vagy egy olyan jellegű munkamegosztás, amely garantálja a dalok valósághű interpretációit a koncerteken?
Hello! Úristen, ennek már 20 éve… Annyit pontosítanék, hogy a WOS mindig is két gitáros zenekar volt, az első anyagokon (a Sun Faced kivételével, amely szintén 20 éves) Greff András volt az elődöm. A Sun Faced már nélküle készült, én pedig akkor csatlakoztam, amikor gyakorlatilag megjelenés előtt állt a lemez és mivel a dalok azóta is alapvetően két gitárra vannak írva (vagy inkább néha négyre), így kerestek valakit. Balszerencséjükre engem választottak, bár ha belegondolok, lehet nem is volt annyi jelentkező (nevet).
Az első WOS-lemez, melyen játszottál, az ...And Hell Followed With Him volt. Itt már részt vettél a dalszerzésben vagy ez csak később következett be?
A dalszerzésben konkrétan szinte sosem veszek részt, ami a nóta gerincét illeti; amikor elkészül egy új dal vázlata vagy inkább általában szinte már kész nóta, alapesetben összejövünk Sanyival átnézni, akkor előfordul, hogy vannak ötleteim, hogy lehetne más vagy hogy lehetne egy-egy adott témát másképp játszani; ezeket kipróbáljuk és az a változat marad, amivel úgy gondoljuk, jobb lesz a dal. Az van szem előtt tartva, hogy jobb legyen, egoproblémát nem okoz egyikünknek sem, hogy a másik verziója maradjon. De ettől, hogy esetenként a témák változnak, attól maga „a dal ugyanaz marad”, szóval, kérdésedre visszatérve, az én nézőpontom szerint nem vagyok dalszerző státuszban. A Hell Followedon egyébként a Crusade című dal, ha jól emlékszem, az én alapötletemből indult, de az is lehet, Sanyi hozta az alapot és én a szám másik felét, tényleg nem emlékszem. A Moon Street Lady dalnál pedig a stúdiózás napján mondta Sanyi, hogy ide jó lenne valami intróriff, és mivel előző este Deep Purple-koncerten voltam, elsőre kijött a nyitótéma, mert még bőven a hatása alatt voltam a bulinak. Meg másnapos is (nevet).
Mennyire volt számodra idegen vagy éppenséggel komfortzóna a Wall Of Sleep doomos világa?
Abból a szempontból, hogy játszani sose játszottam ilyen típusú zenét, megmondom őszintén, eléggé megszenvedtem vele, és most is azt gondolom, hogy amilyen egyszerűnek tűnik, annyira nem az. Ha egy tempósabb dalban mellényúl az ember vagy teszem azt egy pillanatnyi black-outot kapsz a színpadon, nem 0.0001 mp-ig szól az oda nem illő hang, hanem két percig. Szóval igen, teljesen komfortzónán kívül volt eleinte, és a mai napig oda kell figyelni. Különösen, ha hozzávesszük, hogy évente kétszer próbálunk, így tényleg fel kell készülni minden zenekari eseményre. Szolcsányi „Szása” Szabolcs, aki az eleje óta van a zenekarban, egy zseniális dobos és kíméletlenül képes egy koncerten halálos hidegvérrel szívatni minket. Ha úgy gondolja, hogy legyünk még lassabbak, mindenféle figyelmeztetés nélkül megteszi, mi pedig Sanyival, akik sose tanultak klasszikus értelemben zenét, csak arra támaszkodhatunk, mennyire figyelünk egymásra vagy mennyire vagyunk összeszokva. Kapaszkodtunk már mindannyian a hangszerbe a másik miatt párszor (nevet).
A banda lemezről lemezre tágítja valamelyest a kezdetekben illusztrált zenei határvonalait, ezáltal a stílusbeli felcímkézés is nehézkesebbé vált. Hogy érzed, ez mennyire a te érdemed, az ötleteid, a stílusod milyen színeket adott hozzá a WOS-palettához?
Szerintem ha esetünkben Sanyival 20, ők ketten Szásával pedig lassan 25 éve zenélünk és zenélnek együtt (és itt most a zenekar egész pályafutását nézem, ezért hármunkat emelem ki) kialakul egyfajta közös, egymáshoz is viszonyuló, nem is igazán fejlődés, hanem inkább a közös gyökereknek köszönhető kötődés zeneileg. Hiába hallgatunk az egész zenekarban akár teljesen más lemezeket időnként, mivel ugyanaz az alapja mindennek, így stílusilag is tudunk egy hullámhosszon mozogni. Konkrétan az, hogy ennek bárkinek személyesen köze lenne, azt nem hiszem, szerencsére mindenki több zenei irányba is nyitott, és nem szoktuk egymást piszkálni. Ha valaki kicsit kalandozósabb kedvében van, annál van egy fontosabb oka, hogy ez megtörténik, és erre a következő kérdésben válaszolok (nevet).
Szerinted az énekesváltások mennyiben módosították az irányt? Volt-e egyáltalán bármi szerepe ezeknek a történéseknek a finomhangolást illetően vagy ez egyszerűen csak egy organikus fejlődés eredménye?
Na látod, pontosan ez az oka mindennemű változásnak. Egy énekesváltást egyébként is nehéz átvészelni egy zenekarnak, nekünk pedig 8 évente ezen át kellett esnünk. Nem is a technikai oldala, hogy ki mit tud elénekelni, hiszen ezt Csaba és utána BZ is megugrotta, de egyszerűen rá kell jönni, hogy az adott énekes, aki mindig a főhős, milyen karakterként teszi jobbá a dalokat, vagyis inkább lesz jobb tőlük a dal. Nem lehet ráerőltetni egyikre sem azt, ami természetességében távol áll tőlük és azt sem, hogy van egy határozott elképzelés a stílust illetően. Az énekesek mindig a saját világukban mozogtak, mi pedig próbáltuk úgy kiszolgálni ezt zeneileg, hogy az egység erős maradjon. Ugyanúgy örültünk, ha egy dal kapott egy adag Deep Purple-ízt vagy éppen Crowbar- vagy természetesen Sabbath-ízt, ha az jól szólt. A szerintem méltatlanul elfeledett No Quarter Given lemez már elég izgalmasan játszott nagyon sok stílussal, a Van Halentől kezdve a klasszikus heavy metalig, már-már Accept-jegyekkel. Megmondom őszintén, kimondottan élvezem a kalandozást, főleg amikor a szólókat írom, hiszen egyre jobban tudod elengedni a gyeplőt és nagyobb a szabadságérzet. Különben sok esetben már az énekes hangja meghatározza tudat alatt a születendő dalokat, Ha az új lemezen vesszük például a Last Straw című dalt, annak a végére eredetileg nem volt betervezve szóló, de felvettem egyet, mert úgy gondoltam, ez bőven lehet kicsit Whitesnake-szerűen kalandozósabb, mert belőlem ezt váltotta ki a hangulat. Szerintem az énekesváltásokat helyén kell kezelni. Ozzytól se várják el, hogy Diot énekeljen és Diotól sem, hogy ez fordítva történjen. Sok zenekar beleesik abba a hibába (mert úgy gondolja, hogy azt várja a közönség), hogy nem akarnak eltérni az adott érában működő koncepciótól, nekünk viszont sose volt vesztenivalónk, azt csinálunk, amit szeretnénk. Szóval az énekes és az adott énektéma, vagy éppen maga a hangszín inspirálja az embert.
Nemrég jelent meg a banda hetedik nagylemeze a H-Music gondozásában The Kingdom címmel. Ezúttal mennyire folytál bele a dalszerzésbe? Azt bizton tudom, hogy az akusztikus át- vagy felvezető tétel a te nevedhez fűződik. Mesélj erről, kérlek, honnan jött az inspiráció és mit szólt Sanyi, amikor előálltál ezzel a témával?
Hát őszintén szólva, ez a lemez olyan körülmények között született, amire eddig nem volt példa. Amikor tavaly novemberben megvolt már a single megjelenési sorrend, a lemezbemutató és a megjelenés dátuma nem volt meg, csupán a dalok. Iszonyat tempóban kellett haladni, hogy tartani tudjuk az ütemtervet; nemhogy kész verziót nem hallottunk Szásával és Zsolttal, de még Sanyi se hallott minden énektémát, vagy éppen volt olyan dal, ami kész volt ugyan, de évekkel ezelőtti riffeket tartalmazott és konkrétan a stúdióban füleltünk le 1-1 riffet, hogy is volt, amikor Sanyi pár éve kitalálta. Ugye a stúdióban alapvetően úgy érkezik egy zenekar, hogy a témák be vannak gyakorolva és magabiztosan feljátszod, különben nem szól jól. Most annyira nem voltak begyakorolva, hogy a végleges verziókat és esetleges módosításokat is élesben vettük fel. Aztán volt 2 hetem, hogy az összes szólót megírjam és maradt kábé 2 napom, hogy fel is játsszam. Szerencsére annyi szabadság volt az egészben, hogy csináltam egy saját stúdiót Sun Street Wreckords néven, az egész lemezt nyugodt körülmények között és amennyire munka és egyéb dolgok mellett tudtunk, a saját tempónkban tudtuk rögzíteni. Volt, hogy végeztem x szólóval, majd áthívtam Sanyit és meghallgattuk, maradhat-e vagy esetleg legyen más ízű, vagy kell-e változtatni valamin. A basszusgitárok is nálam kerültek fel ugyanígy, Szása dobtanárként megoldotta két óra között, bár ő mindig egy állat volt (nevet). Emlékszem, egyszer délben hívott, hogy elkezdi felvenni a dobokat Sopronban, majd 13.30-kor szólt, hogy akkor ő meg is lenne (nevet). BZ hol Bécsben, hol pedig Smicinél dolgozott az MD stúdióban. Konkrétan akkor hallotta mindenki, hogy szól az anyag, amikor kész lettek a felvételek.
Az átvezetővel konkrétan annyi volt, hogy Sanyi mondta, kellene valami ilyesmi az egyik dal elé, és mivel szeretem az ilyen típusú dolgokat, bevállaltam a feladatot. Bár a megírása nem tartott sokáig, a felvétellel kicsit megszenvedtem, mivel koncepció volt, hogy old school módon bemikrofonozott akusztikus gitárral készüljön. Párszor eldurrant az agyam, amikor a kutyám elkezdett acsarkodni a szomszéd kutyákkal 2mp-vel azelőtt, hogy befejeztem volna a felvételt és kezdhettem elölről. Nem igazán volt inspiráció, valami nyugodt, elszállós dologra gondoltam. Általában elképzelek valami képet, az okoz valamiféle hangulatot, aztán játszom, amíg ki nem alakul egy váz, és utána már csak ki kell dolgozni. Itt abban voltam biztos, hogy mivel addigra már kialakult a többi dal, hogy egyértelműen valamiféle kicsit monoton lüktetésű, inkább pszichedelikus dolog kell. A legnehezebb az ilyen tételeknél, hogy nehéz nem konkrét dalban gondolkozni, mivel valami 1-2 perces szösszenet kellett, így a felépítésének is ennyi idő alatt kereknek kell lennie, nehéz nem egy konkrét kifejtős dalban gondolkozni. Szerencsére pont volt ihlet, valójában 3-4 dalra való téma ugrott ki, lehet, egyszer azokból is lesz egyszer valami.
Igaz, hogy a WOS sokat változott 2001 óta, de a doomos, sabbathos gyökerei máig megmaradtak. Rád mekkora hatással volt vagy van a Black Sabbath?
Az a vicc, hogy a Sabbath-mánia jóval később jött, ha konkrétan a zenekarról beszélünk. Ellenben minden egyes nagy kedvencemnek hivatkozási alap, így gyakorlatilag, legyünk őszinték, mindenkire hatással vannak. A Dio-éra amúgy jobban meghatározó volt régebben is, aztán jött az Ozzy-irány is természetesen és a Tony Martin-os is. Igazából Iommi tök mindegy, mit csinál, az METAL.
Milyen zenéket hallgatsz manapság?
A minőségi zenehallgatás sajnos nálam is háttérbe szorult, viszonylag keveset van időm és kedvem is csak úgy zenét hallgatni. Van, hogy hetekig vagy hónapokig az adott anyagot vagyok kénytelen csekkolni, amivel éppen az adott zenekarral dolgozunk. Tavaly a Stonedirtnek jelent meg lemeze, így azzal foglalkoztam sokat, majd rögtön jött a WOS, amikor még kis se hűlt a stúdió. Ha esetleg hosszabban utazunk, akkor szoktam nézni, mik vannak jelenleg. De például edzés közben mindig zenét hallgatok, szóval most csak azt mondom, ami a Spotify szerint az utóbbi időben ment: Stuck Mojo, Helloween, Pink Cream 69, Vader, Testament, Megadeth, Nevermore, ZZ Top, Satriani, Cannibal Corpse, Metallica, Skid Row, Immortal, Krisiun, Steel Panther, Carcass, Van Halen, Whitesnake, Extreme, Alice Cooper, Vince Neil.
Melyik a kedvenc WOS-dalod?
Igazából kimondott kedvencem sose volt. Onnantól kezdve, hogy elkezdjük játszani, önmagában a gitározás okoz akkora örömet, hogy még azok a dalok, melyeket amúgy kevésbé játszanék vagy egyáltalán meghallgatnám (amit egyébként kábé sose szoktam saját anyaggal), akkor is jók, ahogy üvölt a cucc az ember mögött és vinnyog a fadarab.
Élőben mely darabokat szereted játszani, tervezitek, hogy az akusztikus tételt is elnyomjátok majd koncerteken?
Fentebb válaszoltam a dalokkal kapcsolatban, főleg koncerteken tényleg nincs jelentősége, ha választani kellene, akkor azokat szeretem különösen, amik már annyira izommemóriában vannak, hogy nem kell rájuk odafigyelni nagyon. Az akusztikus dal addig biztos nem fog előkerülni élőben, amíg 2 perc miatt el kell vinni plusz akusztikus hangszereket a koncertekre. Ha a jövőben esetleg lesznek hasonló témák, akkor még akár ez is előfordulhat, de egyelőre mi szeretünk inkább rálépni a torzítóra (nevet).
