Bölcs Matt Bayles mondta vala, hogy kevés olyan zenekarral dolgozott az életben, akik nem az Isis vagy a Mastodon, és akiktől ne kapna egy-egy Botch riffet az arcába. Az úriember, ha nem tudnánk, amerikai producer-hangmérnök, és a portfóliójában nem kisebb neveket találunk, mint a Soundgarden, a Pearl Jam, na meg az imént felsorolt kaliberek, beleértve természetesen a tacomai (Washington állam) négyest – és a Minus The Beart, ahol együtt játszott David Knudson gitárossal – is. Szóval ő már csak tudja…

A “másodfokú-egyenlet-két-ismeretlennel-core” imént hivatkozott alapcsapata 2002-ben szüntette be működését. Kortársaik közül a The Dillinger Escape Plan, a Coalesce vagy a mai napig töretlenül aktív Converge neve kétségkívül szélesebb körökben forog közszájon, azonban a Botch-nak a jelentőségéről és az utókorra gyakorolt hatásáról mindent elmond a fenti gondolat. Na meg az a tény, hogy a bécsi Arena nagyterme szépen megtelt – egyetlen érintett sem akart lemaradni az utolsó (vélhetően tényleg utolsó) alkalomról.

Ráadásul nyertünk egy minőségi nyitó produkciót is. A seattle-i Great Falls trió egyszerűen kisétált a pódiumra, Demian Johnston gitáros-vokalista elüvöltött néhány rövid sort minimalista zenei aláfestéssel, és ezzel az indítással – az ebből kicsomagolt Dragged Home Alive-val – a hallgatóság máris a hatásuk alá került. Kevés hozzávalóból, ám annál jobb érzékkel összekotyvasztott poszt-rock / sludge sűrítmény, amivel ezek a komoly underground zenei múltú nyugati parti arcok megkínáltak. Nem tőlük hallhattunk ilyet először, ezzel együtt minden kínjukat és dührohamukat fenntartások nélkül elhittük. A hangerő viszont embert próbáló volt, az első sorokban egy idő után alig lehetett megmaradni.

A hallójáratainkat a főbanda sem akármilyen kihívások elé állította – ennél csak a merch-árak szöktek magasabbra; hiába, ilyen időket élünk –, bár élvezhetetlennek azért az ő hangzásukat sem nevezném. De a lényeg, hogy az energikus színpadi előadásáról is méltán elhíresült Botch a renoméjához méltó módon teljesített. Tanúsíthatják ezt azok, akik csak a videómegosztó oldalakon láthatják a hőskori bulik felvételeit (mint jómagam) vagy eleve az életkoruk miatt fedezték fel maguknak később a formációt, illetve azok, akik elcsípték valamelyik európai fellépésüket az ezredforduló környékén (akár a bécsit). Akkor persze közel sem ekkora helyeken nyomták Knudsonék, vagyis kialakult azóta körülöttük egyfajta kultusz.

Érthetően magasak voltak tehát az elvárások, ám a Botch ezt a szintet is lazán megugrotta. Úgy vélem, éppen a lazaság volt itt a kulcsszó. Az ötödik x felé ballagó figuráktól nyilván nem arra számítunk, hogy miszlikbe aprítják a deszkákat, mindazonáltal nagy átéléssel tolta a társaság a két album és a posztumusz An Anthology of Dead Ends EP dalait, valamint a friss One Twenty Two-t.

A közönség csak hellyel-közzel vette fel a tempójukat. Aki velük együtt öregedett, ma már nosztalgiázva gondol vissza azokra az őrületes 90-es évekbeli moshpitekre, színpadmászásokra (utóbbival azért próbálkoztak egyesek)… Ami azt illeti, a terem hátsó fertályának lépcsőzetes kialakítását is sokan vették igénybe. De hát ez a zene nem annyira a testkultúra fejlesztését segíti elő, inkább az agytekervényekre hat. Különben is a számok közötti reakciók aligha lehettek volna hálásabbak.

A Botch-nak voltaképp a hozzáállásáért is nagy elismerés jár. Mérhetetlenül sokat adtak az underground világának, s ha így érzik kereknek a munkásságukat, azt jó szájízzel lehet tudomásul venni és elfogadni. Mivel pedig ahhoz ennyi idő után aligha tudnának bármit hozzátenni érdemben, hát futnak egy jutalomkört a One Twenty Two-val és a mostani turnéval, a fiatalabb korosztálynak is megadva az esélyt, hogy magába szívjon valamit annak a kornak a szellemiségéből.

Pusztán ezt a bizonyos szellemiséget és nem a hely méreteit alapul véve valóban igen könnyű volt felidézni az akkori Trafós gödöllői hardcore estéket…

/A képek nem a helyszínen készültek, hanem a zenekar facebook oldaláról valók/