A skandináv rap-metal úttörők az ezredforduló környékén komoly nemzetközi sikereket arattak, aztán jöttek a hosszabb szünetek, és kicsit lelassult a Clawfinger-gépezet. De most végre újra beindulnak: jövőre érkezik a Before We All Die című új lemez, hogy megtörje a közel két évtizedes csendet. Ami pedig az élő bulikat illeti – már most szombaton találkozhatunk velük a Tábor Fesztiválon! Nem volt tehát nehéz dolgunk a kérdések összeállításával, Zak Tell énekes pedig szerencsére beszédes hangulatban volt. /Fotó: Peter Bjöns/
RS: A Before We All Die az első nagylemezetek 18 év után. És néhány dal kivételével ez az első friss Clawfinger-zene is hosszú idő óta. Most jött el a megfelelő pillanat új anyaggal visszatérni?
Zak Tell: Áh, nem is tudom. Néha írunk dalokat, aztán meg egyáltalán nem. És néha pedig van egy alkotói rohama az embernek, és akkor csak úgy jön minden magától. Azt hiszem, most is valami ilyesmi történt. Elkezdtünk dalokat írni, és abból lett még pár dal és az egész album nagyjából két-három év alatt állt össze.
Az egyik szám például, ami az albumra kerül, még mindig nincs teljesen befejezve. Ez egy nagyon spontán és egyáltalán nem tervezett folyamat volt. Egyszer volt egy megbeszélésünk a menedzserünkkel, aki viccesen mondta: „Srácok, jobb, ha még azelőtt kihoztok valamit, mielőtt mind meghalunk..”
Ezen túl vannak dalok, amik régibbek, és vannak, amik újak szóval most érzetük azt, hogy talán ezúttal tényleg összejöhet egy lemez. Szóval nincs nagy mesterterv, fogalmunk sem volt arról, mi lesz az egészből, egyszerűen csak csináltuk. Már hét album van mögöttünk, szóval tudjuk jól, mit jelent egy nagylemez. De teljesen más, mint 18 évvel ezelőtt – az egész zeneipar működése megváltozott és igazából fogalmunk sincs már, hogyan mennek a dolgok. De őszintén szólva, ez nem is érdekel és nem is a mi problémánk.
RS: Mennyire aktív a zenekar, mióta 2017-ben újra összeálltatok?
Zak Tell: Leginkább fesztiválokon játszottunk.
RS: Láttalak is titeket a Wackenen, fantasztikus volt, ráadásul elég nagy közönség jött össze a sár ellenére is.
Zak Tell: Nagyon élveztük, főleg, hogy újra a színpadon voltunk! Idén nyáron 14 fesztivál volt beütemezve, tavaly egyébként csak 7. De mi is a fesztiválokat preferáljuk, mert egyszerűbb, jobban fizet, és nagyobb a közönség. Minden sokkal drágább lett az utazásban és a turnézásban, így a legegyszerűbb megoldásnak a fesztiválozás tűnik. De hogy mennyire vagyunk aktívak? Fogalmam sincs, hogyan kéne megválaszolni.
Ha van egy jó lehetőség, és helyénvalónak tűnik, akkor elvállaljuk. Ha viszont nincs értelme, és csak sok pénzbe kerülne, akkor nem. Papíron 2017-ben alakultunk újra. A valóságban viszont sokkal rövidebb volt a szünet. Szerintem csak egyetlen év volt, amikor tényleg nem játszottunk. Aztán jött egy fesztivál-megkeresés, és mondtuk: „Persze, miért ne.” Aztán abból kettő lett, aztán négy a következő nyáron. Mivel ez nem a fő bevételi forrásunk, nem ebből élünk, könnyebb nem túl komolyan venni, és egyszerűen élvezni az egészet.
RS: Van olyan a bandában, aki rendes állásban is dolgozik a zenekar mellett? Rólad tudom, hogy igen, hiszen mielőtt elkezdtük az interjút említetted, hogy nemrég értél haza melóból. Na de mi a helyzet a többiekkel?
Zak Tell: A basszusgitárosunk ács. A dobosunknak van egy stúdiója, amit ő működtet és felügyel. A gitárosunk részmunkaidőben egy helyi fesztiválnál szervezőnél dolgozik a városában, emellett egy ifjúsági központban is, ahol gyerekekkel és bevándorlókkal foglalkozik.
A billentyűsünk az egyetlen, aki teljesen a zenéből él, mert rengeteg produkciót készít más zenekaroknak is. Szóval egyikünknek sem ez a főállása. Ez persze megnehezíti, hogy időt találjunk dalírásra és új anyag készítésére. Ott van a 9-től 5-ig tartó munka, a család, a barátok – nehéz mindent összeegyeztetni.
RS: Akkor a fesztiválozás nemcsak a pénz miatt előnyös, hanem az időbeosztás miatt is? Hiszen egy teljes turnézás több időt emésztene fel…
Zak Tell: Nekem személy szerint igen. Dolgozom és nem tudom, mennyi türelme van a munkahelyemnek ahhoz, hogy mindig elengedjenek hosszú turnékra. Szóval ez a realitás. Arról mondjuk nincs infóm, hogy a többieknek ez mennyire nehéz vagy sem, de én egy iskolában melózom, alkalmazottként. Persze megértőek, tudják, hogy zenekarban játszom, és eddig nagyon rendesek voltak velem. De sosem tudhatod, hol van a határ.
RS: Az elmúlt évtizedekben te személyesen mennyire érzed a változásokat a zeneiparban?
Zak Tell: Hát, ahogy és amilyen típusú zenék születnek… ma már mindenkinek van saját szoftvere. Ha morgós öregemberként szeretnék hangzani, akkor azt mondanám: sok mai zene felvizezett, és úgy készül, hogy rádióbarát legyen. De azt is tudom, hogy még mindig rengeteg zenekar van, akik nem így működnek, és eredeti hangot vagy hangzást keresnek. Szóval mindig lesz vegyülés a kommersz és az alternatív között. Az üzleti részéről pedig fogalmam sincs, mert nem vagyok üzletember. Egyszerűen csak élvezem, hogy zenekarban lehetek, a színpadot, hogy együtt vagyok a srácokkal, és zenélünk, amikor időnk van rá. Ez a prioritás.
Most bevállaltuk, hogy kiadunk egy új albumot, de, hogy mi lesz belőle, nem tudom. A legrosszabb, ami történhet, hogy senkit nem érdekel. De tudod mit, akkor is van egy új albumunk. Nem jön el a világvége, ha balul sül el, mert mi csak pár öregember vagyunk, akik még mindig zenélnek és boldogok vagyunk vele. Ez már önmagában jutalom. Hogy lesz-e belőle több, azt majd az idő dönti el. Mi már nem stresszelünk azon, hogy az emberek vagy szeretik, vagy nem, csak csináljuk azt, amit tudunk. Illetve, szerintem fontos élni a lehetőséggel, ha az ember nyilatkozhat és mondhat, üzenhet valami fontosat, „Before We All Die”.
RS: A Clawfinger mindig is nyíltan beszélt társadalmi és politikai kérdésekről. Hogyan látod ma az aktivizmust a zenén keresztül? Mennyire fontos számodra, hogy az üzenetetek továbbra is releváns maradjon?
Zak Tell: Nos, szerintem még mindig fontos megpróbálni mondani, átadni valami üzenetet, ha van rá lehetőséged. Nem érzem úgy, hogy kötelező lenne mindig valami nagy üzenetet írnom, aminek jelentése vagy jelentősége van, de a legtöbb esetben ez az, amit előnyben részesítek. Ilyen zenekarokon nőttem fel és számomra ez a természetes.
RS: Az új album elsőként kiadott dala a Scum volt, amely Trump elnökről szól, és elég egyértelmű szöveges utalásokat tartalmaz. Mit mondanál annak, aki szerint egy svéd zenekarnak inkább a saját politikusaival kellene foglalkoznia?
Zak Tell: Azt, hogy általában olyasmit próbálok mondani, aminek van értelme. (röhögés)
RS: Kanyarodjunk egy kicsit a zenekarra. A dobos cseréjén kívül a felállás 20 éve ugyanaz. Mégis mi az, ami változott a Clawfingerben az elmúlt két évtizedben?
Zak Tell: Egy gitárosunk 2003-ban kilépett, de nem pótoltuk. Szóval tényleg csak a dobos változott többször is. Aki ismeri a Spinal Tap-et, az tudja, hogy a dobosokat szokás cserélgetni. (nevet) Mi változott? Igazából nem sok. Öregebbek vagyunk, kicsit keserűbbek, néhányan kövérebbek. Kevésbé stresszelünk dolgokon, nem aggódunk annyira azon, hogyan nézünk ki vagy mit mondunk. Az alapok viszont ugyanazok. Nemrég olvastam egy kommentet a YouTube-on az új Scum számunk alatt. Valaki azt írta: „A zene jó, de a szövegek gyengék, buták, és olyanok, mintha egy hetedikes írta volna.”
Erre csak annyit válaszoltam: „Köszi, ez hatalmas bók.” Úgysem lehet mindenkinek megfelelni. Az AC/DC ugyanazt csinálja 55 éve, a Stones 250 éve. Mi pedig azok vagyunk, akik vagyunk. Ha nem tetszik, ne hallgasd. Biztos lesz, akinek gyerekesnek, butának tűnik a mondanivalónk és ez is rendben van. Mi úgysem szeretjük a MAGA-tábort (Trump hívei, Make America Great Again), szóval nyugodtan elmehetnek a fenébe. Nem az a feladatunk, hogy mindenkinek tetszünk.
RS: Mindenkinek nehéz megfelelni és nem is kell.
Zak Tell: Így van, ez az élet része. És ami a szövegeket illeti: szerintem 1993 óta nem sok minden változott, amikor az első albumunk kijött. Ugyanazok a problémák, ugyanaz a frusztráció.
RS: Erről az albumról azt mondtad, hogy nem a békekeresésről szól, hanem az igazság kimondásáról – még akkor is, ha csúnya. Mintha ugyanolyan dühösek lennétek, mint régen.
Zak Tell: Nehéz objektíven válaszolnom. De tény, hogy mi crossover/rapcore/metal zenét játszunk, és ebben alapból van agresszió. Persze szeretünk játszadozni: nem minden dalunk kemény és dühös. De a legtöbb szám valami olyan dologról szól, ami frusztrál, ami rossz vagy aggaszt minket. Ez lehet belső dolog is: például, ha arról írok, hogy nem érzem jól magam, az is egy frusztráció. Egyébként nem tervezzük meg előre, miről fog szólni egy dal. De gitárközpontú zenekar vagyunk, erős dobokkal – így a hangulat mindig tükrözi ezt. Nem vagyunk Mötley Crüe, hogy kokainról, csajokról és bulikról szóljon a zenénk. Ha nekik ez tetszik, jó, de ez nem a mi világunk. Szerencsére van hely mindenféle zenekarnak és jól megférünk egymás mellett.
RS: Részben már említetted ugyan, elmondanád milyen célt tűztetek ki az új albummal? Nem az eladási számokra gondolok, inkább arra, hogy újra bevezessétek a Clawfingert a zenei színtérre.
Zak Tell: Őszintén? A cél az volt, hogy írjunk dalokat, amikkel elégedettek vagyunk, és legyen belőlük egy egész nagylemeznyi. Nincsenek nagyratörő terveink egyszerűen csak örülünk, hogy megjelentetünk egy új albumot. Nem várok túl sokat, de ha pozitív fogadtatása lesz, kellemes meglepetés lesz. Nekünk a lényeg, hogy jó érzés legyen, élvezzük, amit csinálunk és bármi is lesz a kimenetele, az lesz és elfogadjuk.
RS: Szerintem a rajongók is nagyon örülnek, hogy új Clawfinger cuccot kaptak.
Zak Tell: Majd meglátjuk, mit mondanak, amikor tényleg megjelenik. Ez mindig zsákbamacska.
RS: A Wackenen például óriási tömeg volt, és nagyon jó koncertet adtatok, két pofára kajált a közönség, szóval az emberek még mindig látni akarnak titeket a színpadon.
Zak Tell: Ez igaz. De attól még nem biztos, hogy az új album tetszeni fog nekik. Csak az, hogy még mindig szeretnek minket. De ez már nem a mi kezünkben van. Csak azt tehetjük, amit mindig is tettünk. Ha van, akinek ez még mindig tetszik, az kurva jó, ha nincs, hát akkor is van egy nyolcadik albumunk.
RS: Én még egyet sem adtam ki, szóval nyolc albummal már előrébb tartotok. (röhögés) Van még egy kérdésem: mit mondanál annak a Zak-nek, aki az első nagylemezére készül éppen a ’90-es évek elején?
Zak Tell: Azt mondanám: nyugodj le, te idióta. Ez csak egy album. Nem világvége, ha nem sikerül. És persze nem fogsz mindenkinek tetszeni, készülj fel rá. Ne törődj a negatív kritikákkal és ne etesd a trollokat. Élvezd a bandával, akiket szeretsz az együtt eltöltött időt és a közös munkát, és akkor nem mehet teljesen félre.
RS: Régen komolyabban vetted a negatív kritikát?
Zak Tell: Igen, fiatalon jobban. Bár azt mondtam, hogy nem érdekel, belül azért bántott. Ma már viszont tényleg nem érdekel. Tudom, hogy nem éri meg energiát vesztegetni rá. Inkább humorral vagy szeretettel válaszolok, vagy egyáltalán nem reagálok. Valaki például azt írta a YouTube-ra az új Scum videónk alá: „gayfinger”. Én csak annyit írtam vissza: „Köszi a kommentet”. És kész. Nincs értelme vitatkozni. Ha valaki idejön kommentelni, az már önmagában figyelem. Én pedig nem haragszom, inkább csak köszönetet mondok.
RS: Az egész nem érdemel túl sok energiát... Jövő héten Magyarországon játszotok a Balaton melletti Tábor Fesztiválon. Hogyan készültök rá?
Zak Tell: Már túl vagyunk hét fesztiválon, szóval bemelegedtünk és pozitív, lelkes hozzáállással megyünk. A cél, hogy ne egy színpad legyen köztünk és a közönség között, hanem egy szinten legyünk, és mindenki jól érezze magát. Nincs külön trükkünk: odamegyünk, jót röhögünk, beletesszük a 150%-ot, és reméljük, hogy mindenki boldogan távozik. Persze a koncert előtt ideges vagyok, ezerszer megyek ki a WC-re, és azon gondolkodom, mi a fenét keresek itt, minek kellett ez nekem? De amint színpadra lépünk, az adrenalin megold mindent.
RS: A magyar közönség legendásan energikus… Biztos vagyok benne, hogy lesz kellemes mosh pit meg minden, ami kell. Milyen ezt megtapasztalni?
Zak Tell: Amikor azonnali visszajelzést kapunk a közönségtől, az még jobbá teszi az egész munkát, ami egy kemény meló, de egyben szórakoztató is. Magyarországon mindig jó közönségünk volt és már alig várom, nagyon jó lesz.
Az interjú igazi csapatmunka lett: a kérdéseket Keszler kollégánk rakta össze, én pedig örömmel ugrottam be levezényelni a beszélgetést.
Fotók: Peter Bjöns
