A Sammy Hagar-féle Van Halen negyedik lemeze, azaz a Van Hagar-korszak utolsónak bizonyult stúdióalbuma idén januárban töltötte be a harmincat. Az általános vélekedés az, hogy ’90-es évek közepén, a grunge, a pop punk, illetve az épp szárba szökkenő nu metal össztüzében megjelent Balance – az előző VH nagylemez után szabadon – egy újabb hangos F.U.C.K. volt az aktuális rockzenei trendek irányába.
A kisebbségi vélemény – melyet amúgy magam is osztok – azonban az, hogy az előző évtized metal/hard rock előadói számára az említett időszak egy kiváló rostának bizonyult. Azon karakteres kevesek, akik sikeresen átmentek rajta, stabilan bebiztosították a pozíciójukat az élvonalban (pl. Bon Jovi, Def Leppard, illetve maga a Van Halen), illetve hitelességüket megőrizve az underground és a mainstream határán képeztek maguknak nehezen megingatható pilléreket (Paradise Lost, Gamma Ray, Manowar, Blind Guardian, stb.).
A Van Halent az előző stúdióalbum, az 1991-es For Unlawful Carnal Knowledge Billboard listás első helyezése és háromszoros platina volta okán természetesen nem fenyegette az a veszély, hogy a Warner a megváltozott rockzenei széljárás okán ajtót mutat nekik. A négyes a tizedik Van Halen nagylemez stúdiómunkálatait tehát a megszokott nagykiadós háttér birtokában kezdte meg, 1994 júniusában.
A munka Bruce Fairbairn producer irányítása alatt hasonló tempóban folyt, mint az 1986-os 5150 idején. A felvételekkel, melyek részben Eddie Van Halen 5150 stúdiójában, részben pedig Vancouverben zajlottak, négy hónap alatt végeztek, így a keverés szeptember második felében kezdődhetett. Fairbairn első ízben működött együtt a Van Halen fivérek zenekarával. A korabeli legendák szerint a kanadai szakember fix időbeosztás szerint dolgozott; órára és percre pontosan beosztva, hogy az adott napokon kinek és mikor van jelenése a felvételi helyiségekben.
Míg a korai éra producerének, Ted Templemannek a szerepe kimerült abban, hogy a dalok rögzítésekor segített a zenekarnak, addig Bruce Fairbairn szorosan fogta a gyeplőt, és ténylegesen is irányította a folyamatot. A józanság útjára lépett Eddie Van Halen összesen tizenhat dalt írt a majdani lemezhez, melyek közül végül tizenkettőt fejeztek be. A maradék négy szerzemény zenei alapjait is teljes mértékben kidolgozták, de a gitáros egykorú nyilatkozatai szerint azokhoz nem készültek el az énektémák.
Mind a zenei oldal, mind az énekdallamok, mind pedig a dalszövegek spontán születtek. A frontember állítólag a Take Me Back (Deja Vu)-val küzdött a legtöbbet, a Red Rocker csak harmadik nekifutásra készült el azzal a szövegváltozattal, amivel már maga is elégedett volt. A lemez címe a zenekar belső egyensúlyára utalt, mely a tagok elmondása szerint épp a stúdiózás során állt helyre.
A borítókép a ruhátlanul libikókázó sziámi ikrekkel a mai szűrőkön már az első körben fennakadna, de a grafika 1995-ben még a Warner rendszerén is át tudott menni. Ha a Nirvana négy évvel korábbi Nevermind-ja, illetve a ’70-es évek közepén a Scorpions: Virgin Killer lemezének első verziója is a lemezboltok polcaira kerülhetett, akkor 1995-ben a Balance-szal sem lehetett különösebb gond.
A lemezt az eredetileg címadónak szánt, egyébként egy ’50-es évekbeli Ingmar Bergman film címét viselő The Seventh Seal nyitja. A karcosságával együtt is kísérletezős dalban szerzetesek énekére és fémharangok hangjára is felkaphatjuk a fejünket. A nem nyilvánvaló sláger és az atipikus szerelmesdal szerepében a Can’t Stop Loving You az album legismertebb szerzeménye. A gyors egymásutánban érkező Don’t Tell Me (What Love Can Do) – Amsterdam dalokkal együtt a Balance sláger-blokkját jelentő daltrióról van szó. Az előbbi témaválasztása talán meglepő lehet az egyik legnagyobb amerikai stadion rock zenekartól. Sammy Hagar szövegét ugyanis Kurt Cobain öngyilkossága inspirálta. Ez az elsőként klipesített dal a ’90-es évekbeli tizen-huszonéves generáció problémáit igyekezett körbejárni egy negyvenes figura szemszögéből. Az Amsterdam cím kapcsán a többség elsőként a holland származású Van Halen fivérek gyökereire asszociálhat, a dal mondanivalója azonban kevésbé árnyalt, a szövegben szimplán a város piroslámpás negyedéről és a könnyű drogokról esik szó. A jazzes improvizációt gitárszólóként magába integráló, pörgős, punkos felhangú Big Fat Money a gazdagság árnyoldalait boncolgatja – már amennyiben vannak ilyenek. A zongorás Not Enough-t felvezető Strung Out az album három instrumentális darabjának egyike – közülük is a legelvetemültebb kísérlet. A gitáros ugyanis 1983 környékén dokumentálta egy zongora leamortizálásának hangjait, miközben késsel, villával, elemekkel és edényekkel ütötte-verte annak húrjait. A felvételekből pedig Bruce Fairbairn kiollózta azt a másfél percet, ami végül a zongorás ballada intrójaként került lemezre.
A párkapcsolati témájú Aftershock kapcsán most nem emelnék ki mást, mint Michael Anthony fantasztikus, de sosem tolakodó játékát. A négyhúros az egész lemezen csodálatosan szól, de itt érdemes külön is figyelni, hogy miket játszik a háttérvokálok terén is kimagasló, a VH tesók árnyékában azonban méltatlanul keveset emlegetett basszusgitáros. A Doin’ Time című instrumentális nem más, mint az idősebb Van Halen testvér atipikus dobszólója, mely ugyan kevésbé elborult, mint a Not Enough bevezetője, de így is kellően formabontó. A Balance harmadik énekmentes darabja pedig az a Baluchitherium – azaz egy rinocéroszszerű őslény –, mely az egyes korabeli változatokról terjedelmi okokból lemaradt. Állítólag készült hozzá dalszöveg is, de az énekdallamok helyét utóbb Eddie Van Halen pótolta ki a gitárjaival. Az akusztikusból elektromosba váltó Take Me Back (Deja Vu) szintén messze áll a bevett sztenderdektől, a frontember nevezte bizarrnak és borultnak is. Mindkét jelző megállja a helyét, mégis van benne valami slágeres. A Feelin’ című epikus záró darabot Sammy egyenesen a lemez legfontosabb dalának tartotta, a zenekar Stairway To Heaven-jeként jellemezte.
A Balance a maga 9,33-as átlagával lazán megnyerte a magyar Metal Hammer Hangpróba rovatát, de a David Lee Roth-időszak relációjában lényegében értelmezhetetlen album nemzetközi szakmai fogadtatása meglehetősen vegyesnek bizonyult. A közönség ellenben egyöntetűen a keblére ölelte a Hagar-korszak talán legkomolyabb hangvételű lemezét is.
A Balance februárban elérte a Billboard 200-as listájának csúcsát, és a tengerentúlon háromszoros platina lett belőle. A velük hasonló cipőben járó Bon Jovival közös nyári európai turné azt is bebizonyította, hogy a ’90-es évek közepén az öreg kontinensen is van igény az előző évtized sikerzenekaraira.
A Van Halen fivérek, Michael Anthony és Sammy Hagar alkotta négyes azonban az újonnan megtalált (belső) egyensúly ellenére már a következő évben szétesett. Az Extreme frontemberével, Gary Cherone-nal VH III címmel 1998-ban érkezett folytatás pedig már alaposan megosztotta a tábort, és a Roth-féle reuniont követő, utolsónak bizonyult A Different Kind Of Truth sem nevezhető hibátlannak.
A Van Halen utolsó, faltól falig tíz pontos albuma a többség számára így épp ez, a harminc éve megjelent tizedik nagylemez. A korong a két évvel ezelőtti The Collection II. című gyűjtemény részeként kapott egy remastert, a kerek jubileum miatt esedékes önálló Balance újrakiadás pedig augusztus közepén jelent meg.
A Sammy Hagar-korszak negyedik stúdióalbuma a szimpla és dupla LP-k, illetve dupla CD-s változatok mellett akár Blu-ray audio verzióban is begyűjthető. Nemcsak a CD-pártiságom, hanem maga a dallista is azt mondatja velem, hogy a lényeg ezen formátumok közül most az ezüst korongokon van. A dupla CD-s változat második korongján ugyanis Live At Wembley Stadium alcímmel egy nyolc dalos koncertfelvétel kapott helyet, azt megelőzően pedig három – ha máshonnan nem is, de – a tavalyelőtti díszdoboz bónusz lemezéről ismert stúdiófelvétel, a Crossing Over, a Humans Beign és a Respect The Wind is egy csokorba szedve gyűjthető be.
