Valamikor a 90-es években, amikor a punk & roll beköltözött a nappalikba, a Green Day és a The Offspring voltak az élharcosai annak, hogy az MTV-n keresztül tömegekhez is eljusson az addigra kissé lecsillapodott, de még mindig dacos életérzés. És mivel akkoriban a mára már megboldogult zenecsatorna fújta a passzátszelet, presztízskérdés volt a fősodrású bandáknak, hogy rendszeresen megjelenjenek a képernyőn. Nem tagadom, magam is lelkes MTV fogyasztó voltam akkoriban, mert hogy nem volt nagyon más és a The Offspring volt az, amit megkedveltem, annak ellenére, hogy sosem volt favoritom az intézményesített punk rock. Volt szerencsém kétszer is látni a bandát élőben, amiből a legutolsó is már a jó ég tudja mikor volt. Nem kis nosztalgiával indultam hát útnak, átverekedve magam a péntek esti közlekedési őrületen, hogy újra lássam a régi MTV hero-t.
Jócskán megtelt az MVM ezen az estén: már az előzenekarra is szépen tömörödött a küzdőtér, és a lelátókra is folyamatosan érkeztek. A kanadai Simple Plan hozta a kötelező pop-punk nosztalgiát az olyan dalokkal, mint az I’m Just a Kid, Welcome to My Life vagy Addicted – a tömeg pedig olyan lelkesen mozdult meg, mint a régi gimis bulikban. Azt meg kell jegyeznem, hogy nem én vagyok a banda célközönsége, mert nekem ez a világ kicsit túl steril, túl simára van polírozva, de azt meg kell adni, hogy profin tolták. Pierre Bouvier végig pörgött, volt magyar köszöngetés, folyamatos interakció a nézőkkel, és a hangzás is rendben volt. A Perfect-nél előkerültek a telefonlámpák, az atmoszféra pedig már-már headliner szintet ért el. Nem lettem rajongó, de nem is ez volt a cél – megvolt az energia, a flow, és mire az Offspring színpadra lépett, már mindenki kellően ráhangolódott az est fő attrakciójára.
A technikai szünetben sem állt le a szórakoztatás észak-amerikai módra… Különféle crowd cam-játékok mentek a kivetítőn – keresték a headbanger-t, a csókolózó párost, a „Dexterre leginkább hasonlítót”, meg azt is, aki legjobban emlékeztet egy gorillára. A nép pedig kajálta is ezt a fajta parádét lelkesen.
A banda nemrég töltötte be a negyvenet és ugyan az utóbbi évtizedekben nem halmozták az albumokat inkább a sorozatos turnékkal vitték tovább az örökséget. A The Offspring színpadi látványa sosem a puritán punkot idézte és ez ezúttal sem volt másként. Óriási háttérvetítés, visszafogottabb vizuális effektek és rengeteg hangszer a pódiumon. A Come Out and Play úgy robbant, mint egy jelzőrakéta, amit az All I Want követett, hogy aztán teljes erőből beinduljon a buli. Dexter Holland és Noodles a megszokott formáját hozta, a kockagatyás, egészségtudatos frontember és a extrém frizurájú, fülbevalós gitáros pedig rengeteget dumált és szóval tartotta a közönséget.
A dalok a régi fényükben pompáztak, akárcsak Dexter hangja szerencsére, és nincs abban semmi meglepő, hogy nem is próbálták túlgondolni a hangszerelést és maradt a punkos energia és lendület. A látványelemek és a koreográfia viszont már igencsak valóságon túliak voltak: talán a harmadik-negyedik dal után két hatalmas, füstöt okádó csontváz „lebegett” a színpad két oldalán; aztán volt még egy Ozzy Osbourne-emlékblokk és a Ramones-feldolgozással az I Wanna Be Sedated sem hiányozhatott a repertoárból. Noodles tagról tagra bemutatta a zenekart és egy vagány gitárszólóval eljátszotta a In the Hall of the Mountain King-et. A viszonylag sok dumálás és a zongorával megspékelt intermezzo leültette a bulit, szerény véleményem szerint a The Beatles Hey Jude feldolgozása akár ki is maradhatott volna. Aztán felcsendül a Why Don’t You Get a Job és mintha a közönség csak erre a pillanatra várt volna és új erőre kapott a küzdőtér. Repkedtek a lufik, szem nem maradt szárazon, amikor a Pretty Fly (For a White Guy) robbantott. A vizuális ingerként néhány integető, a klip főhősét idéző gumifigura kísérte a számot. Volt közönség énekeltetés és annak ellenére, hogy sok fiatalt láttam, mindenki teli torokból üvöltötte a refréneket. Meg kell jegyezni, hogy szórakoztatásból eddig jeles. A rájátszás előtti The Kids Aren’t Alright vitte el ebből a szempontból a prímet, aminek szövegét már egy bizonyos kor felett át is értékel az ember. És hogy is lehetne másként a Self Esteem zárta le a greatest hits-et és ezzel együtt a The Offspring fellépését is erre az estére.
A banda nem akarja újraírni a punk történetét – inkább csak emlékeztet rá, hogy még mindig működik. Jól szólt, áradt a profizmus a színpadról: a zenekar teljes jelenléte és a hangszerelés is kifogástalan volt.
Volt füst, lufik, csontvázak, és persze azok a refrének, amiket fiatalok és idősebbek egyaránt még mindig kívülről fújnak. Egy estére visszacsöppentünk a nappalinkba, az MTV elé, amikor még tele voltunk daccal – csak épp ma már jóval kevesebb illúzióval. Nem volt világmegváltás, de nem is kellett: ez most a szórakoztatásról szólt, teljes hangerőn. Pont.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További fotók ITT
