Vannak olyan zenekarok az ember életében, amik bizonyos időközönként újra és újra elő bukkannak. Nem is keressük igazán, de mégis mindig valahogy feljön a felszínre és életjelet ad magáról. Ilyen a győri illetőségű Devoid is, akik éppen a napokban hozták ki a harmadik nagylemezüket, Culture War címmel.
A zenekar (Szilárd) tudatos marketingjének köszönhetően tényleg nem merül el a posványban, emiatt folyamatosan szembe jönnek velem, noha nem igazán az a zene, amit én magamtól csak úgy, egy átlag hétköznap hallgatnék. A zenekar a második lemezükkel, a Dusk-al került bele a látóképembe és azóta néha perifériáról szorulnak, de mégis ott maradnak valamilyen úton módon. Már sokszor lepörgettem a lemezt, mert nem akartam badarságokat írni róla első felindulásból. Például azt, hogy nem is értem, Szilárd, hogy tud így hörögni, ordítani. Miközben pedig hallgatom a lemezt rá kellett jönnöm egy fontos dologra. Ez a zenekar jó! Nem fognak meggyőzni arról, hogy minden nap magamtól elővegyem őket, de amikor van egy-egy megjelenés, akkor nehezen telik el úgy két hét, hogy ne hallgatnám meg az adott újdonságot.
Miben rejlik ez a varázs, hogy ilyenkor mégis folyamatosan pörög az anyag? A válasz, szerintem egyszerű. A zenekar nem ragadt le. Az elmúlt öt évben folyamatosan fejlődtek, nem szarnak be attól, hogy kipróbáljanak új dolgokat. Ennek köszönhető, az albumot is nyitó hír olvasós intró, illetve az, hogy a lemez nevét is viselő dal, a Culture War megmutatja egyből, hogy egy különleges anyaggal van dolgunk, ami több stílust fog magába gyúrni. Első hallásra nekem beugrott a Watch My Dying, amit némi technikás iránnyal fűszereznek meg. A dalok szerkezete grove-osabb, mint korábban ezért sokkal jobban befogadható az anyag. Ez a folyamatos fejlődés, szerintem az elmúlt két EP-n kezdett igazán kibontakozni. Azt érzem az album hallgatása közben, hogy nem csak arra gyúrtak a srácok, hogy minél komplexebb, bonyolultabb legyen egy-egy dal, hanem arra is, hogy fellegyen építve. Ez pedig egy eléggé jó végeredményhez vezet. A D.C:S.R. kimondottan az egyik kedvenc szerzeményem az albumról. A klipes nóta rendkívüli módon alkalmas arra, hogy beegye magát a fülembe és ki se jöjjön onnan jó ideig. Szilárdból fröcsögnek a szavak, nem fogja magát vissza egy percig sem. Tökéletes összhangban van az “ének” és a dalok szerkezete. Nagyon tetszik, hogy mennyire egymásba simulnak a hangszerek. A The Flame nyitányával még meg is lepnek. Ez egy lassabb szerzemény, ami megmutatja, hogy nem csak 200 BPM felett van élet. Ezzel a zenekar egy újabb oldalát ismerhetjük meg. Ahogy korábban is említettem ez az a fejlődés, ami miatt érdemes manapság Devoid-ot hallgatni, ez az a fejlődés, amit sok másik zenekar is átvehetne. Bevallom ezek után csak az lesz a kérdés, hogy pár év múlva a zenekar hova, merre fog ezután fordulni, haladni? Amit még feltétlenül ki kell emeln az a No Martyr Collective torkainak felsorakoztatás Az Apátia Luxusa című dalban. Végre nem angol nyelvű a dal és, amit a srácok összehoznak az valami fenomenális, lehetne akár a kollektíva himnusza is! Az albumot a zongorával és egyéb samplerekkel kísért MMXXII zárja, ami egy meglepő dolog volt a zenekartól. Semmi durvulás, csak az érzelmekre hatnak. Remek lezárása az anyagnak.
Az igazat megvallva, örülök, hogy a Devoid magyar zenekar, mert bebizonyítja, hogy vannak még olyan arcok, akik hisznek az értékekben és megpróbálják ezeket tovább adni az embereknek. Az is biztos, hogy ékes példái annak, hogy harminc pluszosan is lehet fejlődni, sőt kell is! Menjetek koncertre, Szilárdnak vigyetek egy Son-Gokut és élvezzük a srácok zenéjét élőben is!
