Új lemez, új turné, tiszta ügy. Az Igorrr megint útra kelt, hogy még inkább összetekerje a mindennapokban meggubancolódott agytekervényeket, mégpedig milyen jól tette! A három különböző hangulatot felvonultató estén a Thoughtcrimes és a Dvne voltak a tettestársak, az eredmény pedig csakis egy széles mosoly lehetett… A maga módján.
A tavalyi Amen egy szokásosan combos dalgyűjtemény lett a francia csapattól (hogy most szólóprojekt, vagy zenekar, most hagyjuk), nem is volt kérdés, hogy le kellett csekkolni őket. Érdekes, hogy most először néztem meg őket élőben, pedig a Suicide Silence nem túl szerencsés lemezének A38-as bemutatóján hallottam először ezt a kattant muzsikát, még az átszerelések alatt. Akkor akárhogy próbáltam felismertetni a telefonnal, nem adta ki, milyen zene ez, de úgy hozta a sors, hogy hamarosan sikerült kideríteni, aztán azóta is tart a lendület. Az, hogy a helyszínt „upgrade-elni” kellett, az mutatta, hogy van igény rájuk, szóval lássuk, mit is ment ez az este.
A bulit a Thoughtcrimes nyitotta. Az 1984 neves cselekedetéről elnevezett zenekar Billy Rymer, a The Dillinger Escape Plan dobosának szerelemgyereke most mutatkozott be élőben Magyarországon és hát igen... Rögtön oda is vágtak, már az elején. Persze a nevezett tag pedigréje miatt nem is lehetett volna átlag kettőnégyekre gondolni, de amit ez az ötös leművelt, az több volt, mint szimpatikus. Nyilván más felvételen hallgatni, mint élőben, nekem az itt rárakódott mocsok (amúgy az egész este szépen szólt) még inkább dobott a feelingen. Hogy is lehetne a Thoughtcrimes-t leírni annak, aki nem ismerné őket és nem is volt ott? Mintha a Deftonest mixelnéd a grindcore-ral. Azt hiszem, ezzel nem lövök nagyon mellé. Ugye? A cséplő, ordítós részeket nem egyszer szakította meg – némileg hamiskás, de határértéken belül mozgó – tiszta ének, sőt, amikor egy „igazán kemény” dal következett, egy végig full dallamos, de véletlen sem könnyed számmal trollkodták meg a megjelenteken. Hiába a visszafogott, de szép számú közönség (fronthatás lehetett, én sem voltam toppon), a full fasza energia az lecsapódott a színpadról, látszott, hogy a srácok azért elég komolyan el tudják adni magukat, olyan lendület van bennük, ami egy ilyen estén is meg tudja alapozni a hangulatot. Fél óra jutott csak nekik, de nálam hatott. Várom őket vissza, magyar földre!
A Dvne két év után látogatott el újra Budapestre és lényegében megkaptuk az akkor koncert kivonatát. Akkor persze több idejük is volt, de most az akkori kilenc dal szűk felét, négy tételt kaptunk meg tőlük. Na, ez a jó kis utaztatós post-metal nekem igencsak kenyerem, így nagyon vártam a fellépést, a szépen építkező dalokkal pedig meg is adták nekem, amit kell. Ha már építkezés, egy kicsit szeretném húzni a számat: tényleg gyönyörűen, de aránylag halkan szólalt meg mind a három zenekar, így a közönség pofázása sajnos sokszor nagyon zavaró volt, főleg akkor, amikor egy jó kis hangulati úsztatás közben nem tudsz figyelni, mert a közeledben fontos volt megbeszélni, hogy „ezerévenemláttalak”, meg hogy „miújság”. Ezen mondjuk megcsúszott kicsit a hangulat, mivel pont a lényegi résznek vágtak alá a „vokáljukkal”, de ez nem a zenekaron múlt, ők pöpecül teljesítettek. A látványra sokat adott az elölről megvilágított erősítősor, ami egyszerű, de tök jó megoldás, ráadásul a vége felé a színpad szélén túl felrakott lámpákat is megtalálták a világosítók, így lehetett jó kis látványrobbanásokat intézni. Állat volt na! A váltott énekek is tisztán érthetők voltak, hiba nem volt a képletben – az előzőleg említettet leszámítva.
A jó félórányi kellemes, zongorás átszerelés és parányi csúszás után megkezdte a műsorát az Igorrr, mégpedig mivel mással, mint az Amen nyitányával, a Daemonival. A gyorsuló szívdobogás az izgalmakat is gerjesztette, aztán beindult a muri. A látványt hátul három lelógó, teljesszínpados molinó (a középsőn egy Igorrr logóval), a szélen két csuklyás alak (akiknek a sötétben való füstölgést leszámítva sajnos semmi egyéb funkciójuk nem volt), a dob- és szintiállványok, meg persze millió fény segítették, utóbbi olyan volt, mintha alóla egy csomóan ki szeretnének onnan törni és a kezük ott lebegne az éterben.
A szettbe belekötni nem lehet, a legutóbbi három lemezről állt össze a tizennyolc dal, utóbbi kettő hat-hat nótával képviseltette magát. A fellépés pedig olyan volt, mint vártam: az áriázós részeknél színpadias, a kattant, elektrós részek alatt epilepsziásan kapkodós. Mintha egy unatkozó kora tizenéves gyerek a fejében átgyúrná az általa nem élvezett zenés színházi előadást. Legalábbis én kb. így tettem volna, már ha untam volna a színházat. Meg ha kezdő tizenévesként ilyesmi zenéket hallgattam volna.
Persze, nyilván iszonyat sok volt a sampler, ekkora káoszt nem lehet élőben reprodukálni, de én még egy basszust lazán hozzá tudtam volna rakni az egyenlethez. Na, nem mintha nem lett volna mindig valami, amit nézni lehetett. A gyilkos precizitást konkrét fényshow kísérte, elég csak az ADHD-ra gondolni, sőt a főszereplő, Gautier Serre a kütyük mellett azért a gitárokat is gazdagon kezelte, néha még perkázott is. A legállatabb persze a Blastbeat Falafel kolompos része volt. Az… Tényleg mindent vitt, haha! Meg amikor a szintén nevezett dalban a billentyű szólót ugyanúgy kifelé nézve nyomta, mint a klipben (amin amúgy is meghaltam, amikor először láttam).
Az egész egy kifacsart előadás volt, aminek semmi története nincs, de mégis élvezi a közönség. Még úgy is, hogy érdemi közönségkontakt és konferálások nem voltak. De így utólag átgondolva nem is hiányoztak. Számomra a két legkiemelkedőbb rész a Downgrade Desert – ieuD közötti slágerparádé és a ráadás voltak, persze azért, mert itt úgy megsoroztak slágerekkel, mintha ezen múlna minden. Lényegében igazából múlt is valamennyire. Mondjuk akárhogy nézzük, sem a kemény elektro, sem az Igorrrban nagy súlyt vivő black-death vonalon nem igazán szoktak jópofizni a közönséggel, szóval jól is volt ez így. JB Le Bail és Marthe Alexandre jól hozták a szépség és a szörny vokálokat, mind a ketten persze gond nélkül a maguk feladatát. Marthe többször színpadias elhullásokkal, fetrengésekkel, ilyesmikkel is súlyozta a mondanivalót, hangulatot. Sajnálatomra a közönségben a pofázás itt sem akart érdemben alábbhagyni, de legalább tuningolták némi fingással, de olyannal, aminek külön jegy kellett volna, meg szó szerint megállt a közönség között. Pfí, ha!
Egyébként maga a buli, a felépítés, a hangulat zseni volt, tényleg nem tudok rá rosszat mondani. Mind a három zenekar beleadott mindent, hogy a megjelentek – köztük rengetek külföldi is – jól szórakozzon, ami szerintem teljesült is. Ez nem az a zene, amin mosholni, táncolni kell, itt nincs wall of death, meg jumpdafuckup, itt agyradír van, de ezerrel. Aki ott volt, megkapta, megköszönte. Mikor lesz folytatás?
