Pár hete szembesülhettünk azzal, hogy beköszöntött a nyár. Mármint abban az értelemben, hogy a szabadtéri koncerthelyszínek is dübörögnek. Ez alól immár a Dürer Kert sem kivétel, így aztán a Cudi Purci kistermes táncmulatsága mellett (a két fellépő között) belenéztem a budapesti Run Over Dogs felettébb hangulatos kertszínpados műsorába is.

A Monosphere-féle progos post-metalcore – tessék, már ilyen címke is létezik!.. – gyakorlatilag mindent eszembe juttatott, amire hagyományosan a német zenekarok jelentős hányada kapcsán asszociálni szoktunk itthon, műfajtól függetlenül. Megkérdőjelezhetetlen hangszeres felkészültség, precíz összjáték, ugyanakkor kevés valódi érzés. Ránézésre fiatal társaságról van szó, úgyhogy az érési folyamat még bőven előttük áll. Rodney Fuchs technikás és gördülékeny, darabosságtól mentes dobjátékát mindenesetre már most imponálónak találtam. Az időnként a saját éneksávjaival duettező Kevin Ernst vokalista ellenben ordítás-hörgés terén sem nyújt semmi markánsat, dallamai sem igazán határozottak. Meg hát ő tipikusan az az egyéniség, akitől a közönségnek szóló “you fuckin’ rock” bemondás, bármennyire szívből jövő, iszonyú mesterkélten hat. És hogy mi minden derült még ki a mainziakról? Ügyesen használják a led világítást, és annyi merch cuccot hoztak, amennyit egy hazai underground mini-fesztivál összes fellépője rak ki együttvéve. Úgyhogy a csomagolás pazar, már csak tartalommal kellene megtölteni…

A bő tíz esztendeje működő skót Dvne – amelynek ez volt az első magyarországi fellépése – szerencsére életet tudott vinni a deszkákra, az ember végre egy igazi  buliban érezhette magát, nem holmi AI szemináriumon. Merthogy ez is rock n’roll. Hol összetettebb, hol elvontabb formában, de igenis az. Főleg mivel az ötösfogat zenéjének emellett a nyerseség és az organikus megszólalás szintén fontos ismérve. De ami a legfontosabb: mindez olyan hatásos eleggyé állt össze a skóciai dűnén, amely élőben éppoly gyorsan beszippantja az embert, mint hanghordozón hallgatva.

Nyilván a srácoknak is megvannak a maguk hatásai, nekem elsősorban a Tool és a 2000-es évek közepének / második felének Mastodonja jut eszembe róluk. Utóbbi párhuzamra erősít rá, hogy itt is megosztja egymás között az énektémákat a tagság. A Franciaországból elszármazott alapító, Victor Vicart gitáros a bömbölés mellett tiszta melódiákat is hoz. Ami a hangzást illeti, fülbeötlő volt a basszusgitár dominanciája, a hathúrosok mintha kissé háttérbe is szorultak volna a középen elhelyezkedő Allan Paterson bőgőjéhez képest. Mégsem nevezném durván arányvesztettnek a soundot. Lehet, hogy a csapat így tartja ezt egészségesnek, és kész.

A szettet igen sajátos keretbe foglalta a Dvne. Az Etemen Ænka album Sì-XIV tételével kezdtek, ráadásnak a Court of the Matriarch nótát dobták be ugyanerről a lemezről, a kettő között pedig az idei Voidkind anyagát nyomták. Azaz a jelenlegi évtized termése volt terítéken. A magyar közönségnek ezzel együtt a messzemenőkig meggyőzően mutatkozott be a banda. Mondhatni, csúszott a sludge-os beütésű (jobb híján) post-metal, mint egy jóféle haggis-whisky kombó.

Fotók: Alan Swan. A képek nem a helyszínen készültek és a zenekar Facebook oldaláról valók.