Rég voltam már Nova Rockon, egész pontosan 5 éve. Korábban már tradíció volt, hogy minden évben kimegyek egy napra, de aztán jött a covid meg pár számomra gyengébb felhozatal, de ahogy bejelentették az Avenged Sevenfoldot, tudtam hogy ezt nem szabad kihagynom. Jó választás volt, a Parkway Drive, a Machine Head, a Thy Art Is Murder és az Igorrr hozzáadásával ez több mint erős lineupnak bizonyult.
A magyar határtól egy köpésre lévő helyszín régi ismerősként köszöntött, az elrendezés is ugyanaz maradt és ismét jelentős létszámú magyar vett részt, még a staffon belül is rengetegen voltak. Kicsit hamarabb értem ki a kelleténél, úgyhogy emiatt még pont elcsíptem Azahriah szettjét is, igaz a lángosom ettem közben távol a színpadtól, de azért még hallottam. Most is megállapítottam, hogy egyáltalán nem nekem szól a zenéje, de ettől még le a kalappal előtte. Azt azért viccesnek tartottam hányan kiakadtak a Novás fellépésének bejelentése kapcsán. Ez a fesztivál sajnos/nem sajnos már rég nem csak a rockról szól, extrém metálról pedig sosem szólt, akármennyire is szeretném, így Azahriah koncertje sem lógott ki a piros színpad egyébként sem rock orientált felhozatalából. Azt viszont furcsának találtam, hogy egész végig magyarul beszélt, egy danke schönt odalökhetett volna az osztrákoknak is, bár valószínűleg főleg inkább magyarok álltak a színpad előtt. És hogy mennyien? Nyilván nem egy stadionnyi tömeg, de egész sokan a délután 2-es slothoz képest.
Az első koncert, amit már tényleg meg is néztem az az Igorrr volt. Nem mondom magam nagy rajongónak, inkább pár dal volt, ami korábban nagyon beakadt nálam (főleg az ieuD), és a legutóbbi 2 lemezt is hallottam, de még nem igazán mélyedtem el a diszkográfiában. Nagy hiba volt, mert a franciák olyan elementáris erővel csaptak le rám, hogy ezt sürgősen pótolnom kell. Nem emlékeztem, hogy ennyire brutális számaik is vannak. Az biztos, hogy aki csak úgy odakeveredett leshetett, hogy mégis mi ez, a Gautier Serre one man showjaként indult banda egyszerre ötvözi a black metalt, a klasszikus és az elektronikus zenét is, minden műfaji korlátot lebontva és egy teljesen egyedi hangzást alkotva. Az Igorrrban nincsenek szabályok, pont ezért történhet meg, hogy Marthe Alexandre mezzoszoprán énekét felváltja JB Le Bail nem e világi hörgése, a kettő közt egy elektronikus betéttel, mindezt fél percen belül. A keleties dallamvilág sem áll távol a csapattól, (ahogy azt mondjuk a Spirituality and Distortion borítóján is láthatjuk), JB megjelenésével együtt adott egy szertartás jelleget a koncertnek.
Gautier a DJ pult mögött mint egy karmester úgy mozgott és élt a zenével együtt, de a többiek is beleadtak mindent, főleg Marthe, aki egyik pillanatban derékból headbangelt, a másikban pedig már egy hatalmas sikolyt eresztett ki a torkából. Kicsit furcsán ért véget a koncertjük, azt hittem még van belőle legalább 20 perc, de egyszer csak meghajoltak és vége is lett. Eléggé beszippantott a szettjük, szinte észrevétlenül repült el ez a 45 perc. Júliusban nálunk is fellépnek a Rockmaratonon, ezek után az már kötelező, oda már én is felkészültebben megyek.
Fél óra várakozás után jött a Thy Art Is Murder. Októberben már láttam őket a Barba Negrában, nagyjából ugyanazzal a dallistával jöttek a Novára is, csak persze rövidített verzióban és pirotechnika nélkül. Hát… valahogy nem vagyok túl szerencsés velük kapcsolatban. A pesti koncerten nagyon odatették magukat, de életem egyik legrosszabb hangzású estéje volt az és most hiába voltak élvezhetőek az arányok (na jó, a hangerőn még csavartam volna), de egyszerűen annyira nem volt meg a kapocs a közönség és a zenekar közt, hogy már szinte fájdalmas volt. Tyler becsületesen próbálkozott, folyamatosan próbálta beindítani a darálást, de az elég hervasztó látvány, amikor mondjuk 10 ezer emberből beszáll összesen 20 a pitbe. Nem igazán tudtam mire vélni, és én próbáltam élvezni, de úgy nem könnyű, hogyha szobrok állnak körülötted. Pedig a setlistre tényleg nem lehetett panasz, volt a régi fanoknak Holy War, Reign of Darkness, The Purest Strain of Hate, a CJ korszak legismertebb dalaival (Slaves Beyond Death, Make America Hate Again, Death Squad Anthem, stb.) plusz a szerintem kurva jó új lemez legjobb számaival (Keres, Blood Throne, Destroyer of Dreams, stb.). Sokakkal ellentétben engem nem ütött szíven CJ távozása, ahogy az egész dráma sem érdekel, ami körüllengi őket mostanában. Csak a zenét hallgatva, a Godlike simán az egyik legerősebb munkájuk szerintem.
A koncertnek mégis erőlködés szaga volt, a legelsőként fellépő bandák szoktak így küszködni a közönség elismeréséért, de a Thy Art azért már egy elég bejáratott név egy egész nagy táborral. Hát, lehet otthon maradtak most a rajongók. Tyleren kívül egyébként a többiek nem nagyon tettek semmit a hangulat fokozásáért. A magas kifutó miatt a színpad jobb szélén lévő zenészeket pont nem láttam, csak akkor ha elmozdultak a helyükről. A többi bandánál ez nem is volt nagy probléma, de a Thy Artos Sean Delandert például egyszer sem láttam, úgy lecövekelt egy helyben. A múltkori teljesítményük alapján valószínűleg most csak pont egy off nightot fogtam ki, illetve az is lehet, hogy a közönség nulla reakcióját látva inkább ők sem erőltették meg magukat… Ők is könnyen elcsíphetők nálunk is, július 4-én a Barba Negrában, ott mindenki nagyon tegye oda magát, ne adja fel a banda is.
Innentől viszont már nem volt megállás, következett végre Robb Flynn és a Machine Head. Aki látta már őket élőben tudja, hogy a világ egyik legjobb koncert bandája, náluk nincs egy perc üresjárat sem. A kezdés szokás szerint az Imperium volt, de már ezután se sok hangom maradt a legendás sorok végigüvöltése után. Már a 2 évvel ezelőtti Amon Amarth-tal közös turnén is használtak pirotechnikát, de amit a Nován bemutattak egy durva szintlépés volt. Hatalmas lángok minden irányba, robbanások, szikra… enélkül is mellbevágóan erős a zenéjük, de valljuk be azért a "let freedom ring with a shotgun blast" még hatásosabb volt az utána következő robbanással. A Ten Ton Hammer alatt pedig stílszerűen felfújható kalapácsokat dobáltak a tömegbe. Ez a dalcím egyébként tökéletesen összefoglalja milyen élőben látni a Machine Headet.
Ekkor már jobban feléledt a népség, beindult a crowdsurf és többször akár 3-4 pit is egyszerre a masszív tömegben. A felállás persze megint változott a legutóbbi találkozásunk óta, most épp a Havok gitárosát, Reece Scruggst csente el Robb, aki remélem ugyanolyan határozott lesz a helyét illetően, mint az elődje, Vogg (Decapitated) és nem hagyja ott a saját zenekarát emiatt. Persze Reece is topligás gitáros, abszolút nem okozott neki gondot a feladat. Jared MacEachern basszer a maga 11 éves MH pályafutásával a legrégebbi tag jelenleg, jó látni mennyit fejlődött. Amikor 2015-ben először láttam még visszafogottan pengetett, most pedig már ő az elsődleges színpadszántó a csapatban, szinte sosem áll egyhelyben és a vokálokban is besegít Flynn-nek, ami azért valljuk be, el is kell a főnöknek néha.
Robb pedig akármennyi hülyeséget is nyilatkozik, akármilyen kínos szöveget is ír (rád gondolok elsősorban, Do or Die) frontembernek még mindig tökéletes. Egyszerűen van valami a kisugárzásában, ami miatt ha azt mondja "bang your fucking head" akkor azt is fogod csinálni, még a halál nyugodt osztrák közönséget is sikerült táncra perdítenie. Nehéz is lenne olyan dalok alatt mozdulatlannak maradni, mint az ugrálós From This Day vagy a The Blood, The Sweat, The Tears. Volt még az Is There Anybody Out There?, ami az egyik leghallgatottabb MH dallá vált az utóbbi években, de amilyen atom refrénje van, nem csodálom. A legszürreálisabb pillanat mégis az volt, hogy a Locust alatt a mellettem lévő lány fején megjelent egy sáska… nem vicc, mintha csak az albumborító elevenedett volna meg a valóságban. Egyébként ott is maradt a koncert végéig, lehet ő is élvezte. Páran mutogatták is Flynn-nek, hogy nézzen már oda, de sajnos nem vette észre. A koncertet persze mi más zárhatta volna, mint a Davidian és a Halo kettőse, mindkettő libabőr akárhányszor hallom őket. Hamarabb fejezték be pár perccel a kelleténél, még egy dal elfért volna, de hát ha 2 órát játszottak volna akkor is panaszkodnék, annyira elkényeztettek minket az utóbbi évtizedben a 3+ órás nyaktörő koncertjeikkel.
Előzetesen is sejtettem, hogy a Parkway Drive intenzitásban verni fogja a Sevenfoldot, és hát pontosan azt kaptam, amit vártam. Nagyon régóta ácsingózok egy PWD koncertre is, legutóbb 7 éve láttam őket, azóta pedig ahogy a régisulis rajongók egyre jobban távolodnak el tőlük, én úgy kezdtem el őket egyre jobban imádni. Simán a Reverence lett tőlük a kedvenc albumom, amiről eddig még egy számot sem hallhattam élőben, de végre ez is megtörtént. Amit leírtam Flynnről, ugyanazt megtehetném Winstonnal is, neki is minden szavára azonnal mozdul a teljes tömeg, az arcáról letörölhetetlen vigyort pedig öröm nézni, látszólag még mindig meghatja, hogy milyen magasságokba is jutott ez a zenekar. A hangulatról pedig mindent elárul, hogy a Novának meg kellett tripláznia a színpad előtti biztonsági őrök számát az első pár számuk után.
Még világosban kezdtek a Glitch, Prey és a The Void hármasával, mindhárom igazi tüdőkiüvöltős, brutál refrénes metal(core?) sláger, a szó legjobb értelmében, és azt tényleg elképesztő átélni, hogy egyszerre emelkedik több tízezer ember lába a magasba. Fesztivál szett lévén igazi best of program volt, természetesen inkább az újabb érára koncentrálva. Az új album nem volt túlerőltetve sajnos (pedig mekkora már), de a kedvencemet így is megkaptuk róla (Soul Bleach), ami brutalitásban eléggé a régi időket idézi, élőben is teljesen kifacsart. Az Idols and Anchors alatt Winston még a közönségbe közé is bement, hogy onnan irányítsa a fortyogó tömeget tekintélyt parancsoló mozdulataival.
Ezután adtak egy kisebb pihenőt, jött a lassabb, de borzasztó epic Chronos csellista és hegedűs hölgyekkel kiegészülve, ki gondolta volna anno a Horizons idején, hogy ilyen számokat is fognak írni… a lányok maradtak és jött a PWD sajátos power balladája, a Darker Still. Luke akusztikust ragadott, Winston pedig bemutathatta, hogy nem csak hörögni tud. A vonósnégyeshármastól pedig csak még grandiózusabbá vált, az amúgy is hatalmas ívű, monumentális gitárszólóval megáldott dal.
A látványra ők is nagy hangsúlyt fektettek, folyamatos piró, robbanások, de még tűzijáték is volt. A Crushed volt ebből a szempontból a csúcs, a kifutó szélein is végig égő tűz volt, nem véletlen, hogy még mályvacukrot is láttam valakit nyársalni az első sorban. Túl gyorsan elrepült a szettjük, a Wild Eyes kezdésénél már tudtam, hogy ez a vége, de ezt tényleg nagyon megnyomta a közönség is, hatalmas együtt éneklés volt Jeff melódiáira. A Parkway Drive több mint gyilkos élőben, nagyon remélem, hogy hamarosan hozzánk is visszatérnek, mert ezt a showt bármikor megnézném újra meg újra.
Ha itt vége lett volna a napnak, akkor is boldogan távoztam volna, de még hátra volt a főattrakció, az Avenged Sevenfold. 12-13 éves koromban voltam a legjobban rájuk kattanva, még manapság is hallgatom őket, de azért már nem olyan intenzitással, mint régen. Ettől függetlenül mindenképp meg akartam nézni őket, a tinikori kedvenceim közül már csak ők maradtak eddig kipipálatlanul. Európában 6 évvel ezelőtt jártak utoljára, úgyhogy ez tényleg tökéletes alkalomnak bizonyult.
Viszont az új albummal kapcsolatban nagyon le voltam maradva. Annyi negatívat olvastam róla, és annyi megjelenés van nap, mint nap, hogy kissé megfeledkeztem róla, és már hiába több, mint 1 éves a Life Is But a Dream... egészen a koncert előttig nem hallgattam meg. Szerencsére azért nekem már elsőre is egészen tetszett, de az biztos, hogy sokat kell még emésztenem… mindenesetre ez a banda sosem készített két ugyanolyan albumot, és ha nem is tetszik az összes irány amerre elkalandoztak, azt mindig is becsülni fogom bennük, hogy tényleg azt csinálják, amit akarnak, megfeleléskényszernek nyoma sincs. Náluk egy új albumnál tényleg nem tudod mire számíthatsz, nem egy bevált sémában gondolkoznak.
Ennek megfelelően a setlist is elég merész volt, kapásból 2 új dallal indítottak: Game Over és Mattel. Az előbbiben Matt egy maszkkal a fején jelent meg egy színpad elejére tolt székben. Végig ott is maradt az egész dal alatt, majd a következőnél váltott "normálisba". Ők pirotechnikát nem használtak, de azért így is volt látványban részünk bőven. A hangsúlyt a kivetítőkre helyezték. A leghátsón mindig az adott dalhoz illő vetítéssel, míg a két szélső kivetítő a zenészeket mutatta valós időben, de mindig valami effekttel rajtuk. Példa: a Mattel alatt a hátsó kivetítőn egy égő babaház volt látható, ekkor pedig a zenészek is kaptak magukra egy tűz effektet. Na, nem valami gagyit, tényleg jól nézett ki, úgy olvastam AI-t használnak ehhez a koncertjeikhez. Ez azért mégiscsak egy szimpatikusabb felhasználási módja a mesterséges intelligenciának, mint a borítók legenerálása 2 kattintással… Látvány ide vagy oda, a fotózást nem engedték, ezért van csak egy kép róluk.
A buli igazán csak a harmadikként érkező Afterlife-fal vette kezdetét, az első két dalnál elég durva fagyás volt a nézőtéren, de ez egyébként egy-két kivételtől eltekintve az egész koncertre igaz volt. Pedig sorjáztak a jobbnál jobb A7X slágerek, Hail to the King, Buried Alive (az a refrén… hidegrázós volt), Bat Country, Shadows is becsülettel próbálkozott, de a közönség eddigre már elfáradhatott, jóval visszafogottabb reakciókat kaptak, többször is megjegyezte viccelődve, hogy "what a polite audience". De bennem még volt szufla és ugyanúgy telitorokból ordítottam tinikorom legszebb dalait! A Little Piece of Heaven például pont ilyen volt, máig nem értem, hogy jött nekik az ötlet, annyira kilógott az akkori albumról, de mégis hihetetlenül működik.
Minden koncerten variálják a listát egyébként, a mostanában pár helyen feltűnt Blinded in Chains-ért ölni tudtam volna, de szerencsére az örök kedvencem, a Save Me bebetonozta magát a programba. Egészen szürreális volt ezt a dalt élőben hallani, már csak a 11 perces hossza miatt sem gondoltam volna, hogy valaha is játszani fogják, ráadásul pont ezen a turnén csíptem el őket. A közepén lévő szólóbetét abszolút csúcspont és fülorgia, Synyster Gates az albumverzióhoz hűen hozott minden legendás hangot. Befejezésként az új albumos Cosmic került terítékre, gyönyörűen lezárva az estét. Matt még szintit is ragadott benne. Egy igazán különleges dal, különleges atmoszférával, tele érzelmes, de mégsem túltolt pillanattal. Sok dalt hiányoltam még, de ez egy hibátlan lezárás volt és még mindig a hatása alatt vagyok.
Sokan indulhattak a sátraik felé csalódottan, a Sevenfoldot nem érdekelte, hogy egy fesztiválon játszanak, "this set is for our diehard fans" mondta Matt, és ehhez maximálisan ragaszkodtak is. Egyébként meglepően jó formában volt a hangja, a hangszálai már évtizedek óta vacakolnak, de erre a turnéra úgy összeszedte magát, hogy túlzás nélkül mondhatom, szerintem még sosem énekelt ennyire jól. Az pedig még egy plusz, hogy Synyster is sokat fejlődött ezen a téren, többször is szállt be a vokálozásba, mint korábban, és rajta is meglepődtem mennyit fejlődött. Intenzitásban tényleg nyert a Parkway Drive, de az A7X nem is azzal próbálta felvenni a versenyt, más módon, de az ő koncertjük is lehengerlő volt.
A fesztivál többi napja engem nem mozgatott meg, így ezután rögtön haza is vettem az irányt, ami igazi tortúra volt, több mint 8 órás volt az út, hiába van szinte egy köpésre Nickelsdorf, de nem untatnék senkit a részletekkel, így is azt mondom, hogy teljesen megérte és bármikor máskor is bevállalnám ezekért a bandákért.
Képek: Ocanerarock, Volume.at, és a bandák Facebook oldalai.
