Van egyfajta groteszk bája annak, hogy a metalzenei műfajok egyik legextrémebbike közel negyven éve itt van velünk, nem mellesleg szálfaegyenesen tartja magát és megállíthatatlanul halad előre.

Ezt kevesen jósolták volna meg annak idején. De ami az egészben talán a legbizarabb, az az, hogy a stílusalapítók nagy része már a hatodik ikszét tapossa, mondhatni, meglett nagypapaként nyomatják a torokgyilkos halálhörgést, a kőkemény riffeket vagy éppen a brutál blastbeateket.

A nagy kérdés azonban, hogy mennyire izzadtságszagú mindez, komolyan lehet-e venni egy hatvanévesekből álló halálmetal csapatot. A válaszom igen, de nagy a valószínűsége, hogy a stílusalapítók már a hattyúdalaikat rendezgetik: ez azért nem az a vonal, melyet mondjuk a Rolling Stones képvisel.

Az 1988-ban elstartolt New York-i Immolation is azok közé a csapatok közé sorolható, akik a death metal alapköveit lerakták és ezekből a kövekből építkeznek mind a mai napig. Az alapító tagok közül már csak ketten tartják a frontot (Ross Dolan - ének/basszusgitár, Robert Vigna - gitár), ám ez aligha lehet meglepő egy közel negyven éve működő banda esetében.

A csapat nem siet: április 10-én jelent meg a tizenkettedik nagylemezük a Nuclear Blast gondozásában. Míg mások jó eséllyel egy bő évtized alatt lezavarnak ennyi albumot, az Immolation lassan, de biztosan építkezik. Tíz dal sorakozik fel a lemezen kicsivel több mint negyven percben.

Akárcsak a 2022-es lemezük, ez is akusztikusan kezd, igaz, kábé ugyanolyan hamar át is vált brutálba, mint annak nyitánya. A These Vengeful Winds nagy vehemenciával rúgja be az ajtót, aztán többnyire középtempóban adagolja tovább a vészterhes nyomvonalú halálfémet. Csak semmi arcletépés, atmoszférateremtés annál inkább.

Mint említettem volt, az Immolation-féle stílusalapító csapatok nem mai gyerekekből tevődnek össze, persze nem ritka az sem, hogy időközben az alapító tagok mellé fiatalabb arcok is érkeznek. A New York-i metalosok még nem töltötték be a hatvanat, sőt, az alaptagok mellé felsorakozó zenészek még épp hogy csak átlépték az ötvenet.

A dobos (Steve Shalaty) blastbeatjei, pörgetései alapján mondjuk nem is egy hatvanas arc rajzolódik ki előttem. Ám ez a mondat akár sértőnek is hangozhat, elég ha csak Pete Sandovalra gondolunk. Mindegy, a lényeg, hogy a játéka rendkívül impresszív, óriási húzása van a dobtémáinak.

Death metalról lévén szó, nehéz számokat kiemelni a lemezről, hiszen ez az egyik legkevésbé dalcentikus műfaj. Jófajta témák szinte mindegyikben fellelhetőek: a lemez harmadik trekkje (God's Last Breath) a doomos hangulatával, az Adversary a dobmunkával, az Attrition a vészjósló gitártémájával hagy nyomot.

2026-ban már az is nagy szó, ha egy banda negyven éve tapossa a pedálokat, az meg, hogy még mindig képes színvonalasan tolni a halálfémet, az csak hab a tortán. Nem rossz ez, na.