
Nem kell mindig rajongónak írni a kritikát és ez mindkét oldalnak jót tehet. Elfogultságról nem lehet szó az írás összeállításánál, másik oldalról pedig új dolgok hallgatása felfrissíti az embert. Pontosan így voltam mostani írásunk tárgyával is. Nem nagyon hallgattam korábban a finn csellós mestereket, egyszerűen nem kerültek hozzám közel. Ennek rengeteg előítélet és prekoncepció az oka, de valahogy ez a csellóra írt metal nálam legfeljebb egy lemeznyi újdonságot tudott ajánlani. Ezért is volt meglepetés számomra az Apocalyptica idei lemeze, a Shadowmaker.






Lehet, hogy ciki, de bevállalom: 2011. február 23-a előtt nem láttam még az Apocalyptica-t élőben. Nem igazán rajongás, inkább egyfajta TISZTELET volt az, ami ehhez a csellós-csapathoz vonzott. Új életet ajándékoztak ifjúkorom kedvenc dalainak, miközben végérvényesen hazavágták azt a sztereotípiát, mely szerint a metal műfaját alkoholista barmok játsszák és hallgatják, ezen belül is azok, akiknek iq-juk 100 alatt terpeszkedik. Egyszer azt gondoltam: zenetanár édesanyámat meglepem egy vadi új albumukkal (talán ő is félreteszi előítéleteit) – hát erre nem pont akkor kezdtek el zúzni ezek a komisz finn fiúk? Mondhattam volna, hogy hiszen mindezt csellóval művelik - de akkor ezt még jómagam sem akartam elhinni.
Hosszabb szünet után, a
A Berlini Regionális Bíróság a felperes Rammstein javára döntött védjegybitorlás miatt abban a perben, melyet a német csapat és menedzsmentje indított a finn csellós Apocalyptica, mint alperes ellen. A bíróság a germán csapatnak 45.000 € kártérítést ítélt meg.
Az 1993-ban a finnországi Helsinkiben alakult Apocalyptica érdekes színfoltja napjaink metál életének. Valljuk be őszintén, hogy a kutya sem gondolta volna, hogy az 1996-ban kiadott Plays Metallica By Four Cellos után a komolyzenén edződött, a heavy metálért csak rajongó quartett a komolyzenén kívül játszani is fogja a metál. Szinte még a második lemezük – az Inquisition Symphony – is csak Metallica, Pantera, Faith No More és Sepultura feldolgozásokból állt.