Az 1993-ban a finnországi Helsinkiben alakult Apocalyptica érdekes színfoltja napjaink metál életének. Valljuk be őszintén, hogy a kutya sem gondolta volna, hogy az 1996-ban kiadott Plays Metallica By Four Cellos után a komolyzenén edződött, a heavy metálért csak rajongó quartett a komolyzenén kívül játszani is fogja a metál. Szinte még a második lemezük – az Inquisition Symphony – is csak Metallica, Pantera, Faith No More és Sepultura feldolgozásokból állt.
Önállósodni és egyre nagyobb, magát egyre jobban kinövő zenei vállalkozássá a 2000-ben kiadott Cult-tal váltak. Azóta pedig jószerivel azzal dolgoznak, az jön a lemezeikre vendégeskedni akit csak akarnak. Az utóbbi években többek mellett Till Lindemann (Rammstein), Cristina Scabbia (Lacuna Coil), Ville Valo (HIM), Max Cavalera (Soulfly) és Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour) is tiszteletét tette egy-egy Apocalyptica albumon, nem egy esetben slágerlistás dalokat eredményezett a közreműködésük.
Pár tagváltás után 2003-tól már dobosa is lett Mikko Sirén személyében az Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen és Perttu Kivilaakso alkotta hármasnak. Nos nyilván a mai Apocalyptica már nyomokban sem ugyanaz, mint 1996-ban. A csapat hetedik, egyszerűen csak 7th Symphony címet kapott lemezén, ha nem tudná gyanútlan fül, hogy ezt a zenét csellóval nyomják simán elhinné, hogy ez bizony kemény gitárokkal megpakolt muzsika. Ehhez nyilván a profi cuccon kívül kell egy jó producer. Nos itt mindjárt kettő is van, hiszen Joe Barresi (Kyuss, QOTSA, Bad Religon, Tool) mellett a korábban is segédkező Howard Benson (Motörhead, Papa Roach, stb) is itt van. A vendégszereplők listája idén egy kicsit „karcsúbb”, hiszen Gavin Rossdale (Bush), Brent Smith (Shinedown), Dave Lombardo (Slayer), Lacey Mosley (Flyleaf) és Joe Duplantier (Gojira) segít egy kicsit a finneken.
A lemezről sok mindent pluszt az utóbbi években megszokottakhoz képest nemigen lehet elmondani. Az énekes dalok továbbra is kiválóak az instrumentális tételek pedig az epikus filmzene és a komolyzene határmezsgyéjén egyensúlyoznak. Az előbbi csoport különösen jó pillanatai közé tartozik a Gavin Rossdalelel nyomott abszolút sláger End Of Me, de legalább ilyen jó a Shinedown énekesével, Brent Smith-szel készített Not Strong Enough, de még a Joe Duplantier szigorúbb előadásmódjában megszólaló Bring Them To Light is ott van a szeren és a Flyleaf énekesnője által előadott Broken Pieces sem olyan béna.
Az instru tételek közül a Sacra viszi a prímet, a Beautiful pedig tényleg olyan, mint egy szépséges filmzenei betét. A Slayer dobos Dave Lombardo a 2010 című tételben ugrik be a cájg mögé, jó kis húzós dal is kerekedik az egészből, de a lemezt záró Rage Of Poseidon is mesteri a maga lassan építkező a feszültséget fokozó stílusában.
Az Apocalyptica hírnevét a 7th Symphony csak megerősíteni fogja, hiszen úgy játszanak metálzenét, ahogy más tényleg nem tud és ráadásul még pofátlanul jó dalaik is vannak, legyenek azok énekes vagy instrumentális szerzemények egyaránt. Aki idáig azt hitte, hogy a finn csellósok csupán a metálzene egyik oldalhajtását jelentik, azoknak az a hírem van, hogy ez már bőven a fősodor.
