Hogy Gary Meskil-t a Pro-Pain zenei agytrösztjét mi vitte rá, hogy a csapat tizenkettedik lemeze előtt megőrüljön, azt talán még ő maga sem tudja. Minden esetre valószínűleg bármennyire is szeretne a Pro-Pain bekerülni az elitbe, ez ezzel a lemezzel nem fog sikerülni nekik. Aki pedig azt mondja, hogy ezt nem Pro-Pain név alatt kellett volna kihozni az hülye.
Ha már valaki tizenegy lemezen keresztül viszonylag jó minőségben ontja magából a crossover hc-t és tizenkettedjére egy néhol punkos (értsd óóóó-zós) néhol powerkedős számokkal bővelkedő lemezt dob a piacra az ne csodálkozzon, ha a rajongók arcára kiül az értetlenség.
Megmondom őszintén mikor először meghallgattam a lemezt azt hittem ez valami feldolgozás lemez annyira különböző stílusú, de a Pro-Painre korábban nem jellemző dalokat hallani itt. Aztán kiderült, hogy nem az, sőt olvastam, hogy Gary bácsi szerint ez valaha készített legjobb lemezük. Nos Gary bácsi emlékeztetlek, hogy az a Foul Taste Of Freedom volt 1992-ben, idestova tizenhat évvel ezelőtt.
Nyílván egy ilyen régóta működő zenekar is próbál megfelelni a kor szellemének, hogy ne süssék rájuk, hogy lemezről lemezre ugyanazt adják ki, de a Pro-Pain esetében semmiképpen nem a No End In Sight-tal szabott út a járható.
A nyitó Let The Blood Run Through The Streets még tipikusan Pro-Pain, de a nóta egy kicsit erőtlen. A beton még megvan benne, de valahogy nem köt rendesen. A kettes Halo egy fokkal jobb próbálkozás, bár a gitárszóló nekem egy kicsit erőltetettnek tűnik. A hármas Hour Of The Time az első igazi megrökönyödés: punkos óóó-zás, abszolút sláger hangulat a Böhse Onkelz-es Stephan Weidner vendégszereplésével. A szám maga még nem is lenne rossz, de tőlük popzene. A power metálkodós To Never Return aztán maga a mélypont a szigorú Rob Halfordra hajazó énektémákkal és a himnikus refrénnel.
Az ötös Where We Stand megint a próbálkozás szintjén marad, de ebből is csak valami himnikus modern metál szösszenet sül ki.
A szigorúbb kezdésű, de aztán szintén modern metálba váltó Phoenix Rising-ban a Cannibal Corpse-os Rob Barrett vendégeskedik, de a hangját én meg nem tudom különböztetni Meskil-étől. Ettől függetlenül a dal még a jók közé tartozik. A hetes Go It Alone punkos felhangjai mellett, még élvezhető kategória. A nyolcas All Rise újabb power metál felhangja nekem már egy picit nehezemre esnek. A kilences God's Will inkább közepes önmaguk egy csomó olyan zenei beütéssel, amik itt kicsit idegenül hatnak. A záró The Fight Goes On megint oridzsi Pro-Pain és ez végre jól esik a fülemnek. Bonusnak van még az amúgy sem méregerős Where We Stand mixelt változata, hogy meglegyen a lemez negyven perc feletti hossza, mert másra nemigen jó ez sem.
Számoltam: négyféle nótát írtak. Pro-Pain védjegyekkel tarkított gyengébb kivitelű hc-t (önmagukhoz mérten), himnikus power-t, modern metált, és punkot. Persze mindegyikben van egy kis korábbi önmaguk, de ez édeskevés. Próbáltak entelektüell lenni, de kifelejtették a taplót az egészből. Persze a kettő együtt nem megy. Ha ez útkeresés akkor rendesen betévedtek a dzindzsásba és onnan csak bazi nagy machetékkel van kiút.
5.5/10
Ifjúkorom egyik nagy kedvence a Pro-Pain május-júniusban térségünkben turnézik. A turné állomásaként, június 5-én a debreceni Klinika Moziban lép fel a tavaly 15. születésnapját ünneplő banda, azaz Gary Meskil énekes-basszer, Tom Klimchuck és új tagként Marshall Stephens gitáros, illetve J.C. Dwyer dobos.