
A Guns N’ Roses volt az a zenekar, amelyik jó húsz éve belehúzott engem a rock zene hallgatás szépségébe. A zenekar iránti –gyermeki- rajongásom egyik mértékegysége például az volt, hogy az 1994-es iskolai farsangon Slash-nek öltöztem be. Megvolt az összes lemezük, meg minden ilyen fis-fos Eurostar kazijuk, amit a 90-es évek közepén egy vasárnapi bolhapiacon be lehetett szerezni. Első gitár leckéim is leginkább arra mentek ki, hogy el tudjam játszani a Patience-t meg a Knockin’ On Heavens Door-t. Mondjuk a két dekád második fele úgy telt el, hogy ha valahol meghallottam egy Guns slágert, inkább vágtam fancsali képet, önszántamból meg fel sem merült bennem, hogy bármelyik albumukat újrahallgassam.







