Hogy Axl Rose pontosan mit akart mondani ezzel a címmel, nem tudom. Talán azt akarta ezzel jelezni, hogy a Guns 'N Roses igazából olyan, mint a kínai demokrácia: nem is létezik. Na jó, névleg létezik, de tiszta sor, hogy a frontemberek legrinyálósabbika régi társai nélkül csak szenved és görcsöl, hogy megmutassa a világnak: ő Slash nélkül is megáll a lábán.
Ha kicsit a múltba révedünk és mondjuk a GnR legutolsó albumát keressük, egészen 1993-ig kell visszamennünk az időben. Ha azonban a legutolsó SIKERES albumát keressük, akkor 1991 a helyes évszám. Ekkor jelent meg ugyanis a rendkívül népszerű Use Your Illusion dupla album, aminek sikere a csúcsra emelte a zenekart. (Ez mennyi is... lássuk csak... 17 év(?)! Ejnye, hogy szalad az idő!) Sajnos a nagy siker sem menthette meg a zenekart a bomlástól vagy tán épp az volt az eredendő kiváltó ok, tudja fene. Az albumot követő, Axl kiszámíthatatlan viselkedése okozta botrányokkal (szállodarombolás, sértődés miatt félbehagyott koncertek, orbitális csúszások - pl. Bp, Népstadion 1.5óra, emlékeztek?) sűrűn megtűzdelt világturné során a csapat érezhetően megindult a lejtőn. A nagy sikereket elért klasszikus felállásból elsőként a (másik) alapítótag, Izzy Stradlin távozott, megelégelve Axl hozzáállását. Az 1993-as, felemás "The Spaghetti Incident?"-en már érezhető volt az izzadtságszag, a rajongóknak nagy csalódást is okozott. Ezután megugrott a fluktuáció a csapatban; pár év múlva kilépett Slash, Matt Sorum és végül 1998 környékén Duff McKagan is. Az Illusion-fénykorból csak egyetlen ember tartott ki a mai napig Axl mellett, a billentyűs Dizzy Reed. Sűrű tagcserék következtek tehát, hosszú és felesleges lenne leírni (főleg, hogy a Wikipédia ezt részletesen tárgyalja), a lényeg, hogy a mostani felállás így néz ki: Axl Rose (ének), Dizzy Reed (billentyű), Tommy Stinson (bass), Chris Pitman (computer, billentyű), Richard Fortus (ritmus gitár), Ron Thal (szóló gitár), Frank Ferrer (dobok).
Nem tudom tovább titkolni. A Chinese Democracy első hallgatása során egyetlen gondolatom támadt csak: ez a lemez szörnyű! Pedig nem indul annyira rosszul. A Chinese Democracy, a Sheckler's Revenge és a Better szódával még elmennének, bár a Better már a határokat súrolja idegesítő komputeres puttyogásaival, de a gitárszekció valamelyest menti a helyzetet. A lemez játékideje amúgy elég tisztességes, de igazából volt idejük dalokat írni bőven, úgyhogy ezt nem számítom plusz pontnak. A tizennégy felvételből azonban sajnos csak néhány darab van, ahol érezni valamiféle kis tüzet, amitől egy rock and roll album az, ami. Amolyan felemás az egész: rock and roll és valamiféle modern rhythm and blues alapokra épített balladisztikus rockzene váltakozik komputeres effektekkel keveredve, és természetesen megspékelve Axl Rose experimentális hangtónusaival és énekstílusával. Nekem kicsit kevés a kraft a lemezen, több, a Scraped-hez hasonló tempósabb/húzósabb dal kellene és akkor egész jó lemez lehetne.
Enélkül azonban többnyire középszerű, átlagos felvételek sorjáznak az albumon, néha ugyan felbukkan egy-egy keményebbre formált ritmus, húzósabb tempó, ötletes riff, kellemes effektezés, mégis vegyes érzéseket kelt ez az egész produkció az emberben. Chris Pitman komputerbütykölése például konkrétan idegesítő tud lenni. Egy komputeres programozó bevétele egy rockbandába mindig óvatosságra intő jel - pár szabályt erősítő kivételről tudunk csak ezen a területen. A Chinese Democracy azonban olyan szinten támaszkodik komputeres elemekre, ami már messze túlzás és ami még ennél is nagyobb baj, hogy többnyire rossz érzékkel alkalmazzák ezeket, meglehetősen mély szakadékot ásva a hallgató és a dalok közé, cseppet sem könnyítve azok befogadását, ne adj' Isten megkedvelését. Többször feltűnt, hogy az alapok rendesen megvannak támogatva programozott taktusokkal, a gitárszekció meg alig győzi egyfajta tőkesúlyként irányban tartani a dolgokat, de legalább is elkerülni a borulást, nehogy végül valami bizarr rockdiszkóba forduljon át a mutatvány.
A dalok többsége sajnos lapos, unalmas, jellegtelen, nehezen szerethető - úgy is mondhatom, hogy rossz. Ha arra gondolok, hogy a mai magyar rockzene képviselői közül nem is egyet lehetne említeni, akik álmukból felébredve is ennél nagyságrenddel faszább albumokat bírnak összehozni és nem tíz év alatt(!), kezdek csak elkeseredni igazán, mennyire tragikus, hogy Közép-Európába születtünk.
Az egész csapatból egyetlen ember van, aki valamelyest próbál némi fémet csempészni a dalokba, ez pedig Ron Thal szólógitáros. Nem tudom, mik a tervei, de nem lepődnék meg, ha hamarosan követné Slash példáját és alapítana egy jó kis rock'n'roll bandát. Az IRS, a There Was A Time, a Riad And The Beduins szólói ajándékként hatnak a borzalmas prüntyögések mellett, pedig semmi különleges nincs bennük, de az ember a Chinese Democracy hallgatása közben megtanulja értékelni a keveset is.
Amint az a fentiekből kiderülhetett, nekem az új Guns a Chinese Democracy alapján inkább nem jön be, mint igen, de simán el tudom képzelni, hogy a hibái ellenére is lesznek sokan, akik szeretni fogják az albumot és a csapatot. Főleg azoknak való zene ez, akik könnyen meg tudnak békélni az átlagos, középszerű rock zenével. Régi Guns rajongók ne itt keressék a szép emlékeket, hanem inkább a gyűjteményükben. Vagy hallgassák továbbra is a Velvet Revolvert, ha régi kedvenceikre vágynak. Persze sejtem, hogy Axl mit mondana minderre, ha olvasná ezeket a sorokat. Valószínüleg elhajtana a 'csába, hogy ha nem értem a művészetét, akkor ne akarjak írni róla. Hja, lehet, hogy nem is kellett volna... megleszek nélküle.
4.5/10
Az album hivatalosan a mai napon jelent meg, de november 21.-e óta teljes egészében (és nagyon jó minőségben) meghallgatható a Guns 'N Roses MySpace oldalán is:
Guns 'N Roses : Chinese Democracy - MySpace
A kezdés halálpontos volt: este nyolckor már a deszkákon állt az angol The Pilgrim Fathers nevű öttagú formáció, akiknek első lemeze Short Circular Walks In The Hope Valley címmel éppen idén jelent meg. Hát ez az experimentális, progresszív, pszihedelikus stoner nem volt semmi élőben. Már amúgy is úgy léptek színpadra, hogy el volt szállva mindenki, de különösen a 'Joe Cocker reinkarnációja' kinézetű énekes, Shelf volt igen „fáradt”. A muzsika amit játszanak saját meghatározásuk szerint „aláfestő zene űrhajósok halálához”. És ez pont olyan: agyig torzított lebegős ének, sampler betétek és tempóváltások sokasága. Érdekes volt, csak az a baj ezzel a zenével, hogy nem koncertre termett, hanem arra, hogy otthon egy fotelben élvezze az ember. A színpad előtt összegyűlt pár műértő azért értékelte a félórás koncertet. 
Rövid átszerelés után a los-angeles-i trió, a Nebula következett. A bandát az az Eddie Glass vezeti aki a Fu Manchu gitárosaként egész szép nevet szerzett magának a szakmában. Amit élőben ez az ember összepengetett az tényleg bámulatos volt. A zene amúgy is elég fogós, direktebb, nem annyira repülős és ez élőben nagyon jól működött. Új dalok mellett volt Let It Burn, Smokin' Woman, Long Day, hogy azokat a nótákat említsem amiket meg is jegyeztem, de az összes többi is simán koncertfavorit. Az időközben népesebbé duzzadt közösség vette is a lapot, a csapat nagy éljenzések közepette távozott háromnegyed óra után. 
Dave Wyndorf két évvel ezelőtti gyógyszertúladagolása nem múlt el következmények nélkül. Egyrészt lejött az anyagról, másrészt felszedett vagy huszonöt kilót, harmadrészt látszik rajta, hogy büszke arra, hogy tovább tudott lépni. A 2008-as turné eredetileg a tavaly megjelent 4 Way Diablo című nagylemez Európa-turnéjaként indult, de aztán ebből inkább egy best-of műsor lett, lévén, hogy az új lemezről egy árva nótát sem játszottak.
Aki Carlos Santana-val készít közös nótát az már menthetetlenül mainstream. Chad Kroeger énekes-gitáros frankón el éjóéjóejóézte az időt Carlos bácsival, és ettől ő is és az általa vezetett csapata is egyből világsztár lett, ha addig már nem voltak azok az előző All The Right Reason című album Rockstar című nótájának köszönhetően. 
Ha már Saabi barátommal tiszteletünket tesszük e hét péntekjén a Monster Magnet Wigwam-beli koncertjén, azt gondoltam essen ebben a rovatban is pár szó róluk. Megjárták a hadak útját az kétségtelen. Egy állandóság van csak: Dave Wyndorf éneke-gitáros még mindig itt van és túl az ötvenen sem áll le. Bár a 4 Way Diablo című tavalyi lemezük nem a zenekar pályafutásának csúcsa azért korábban írtak jó pár fogós stoner-space-hard rock nótát. Kézenfekvő lenne, hogy alant a Space Lord szólaljon meg, de nem az fog, hanem a Negasonic Teenege Warhead a Dopes To Infinity című klasszikus lemezről.