A Black Sabbath kétségtelenül Ozzy Osbourne-nal lett klasszikus, de az elvakult hívők egy csoportja ugyanakkor a 80-as évek elején Ronnie James Dio-val felvett Heaven And Hell című lemezt nevezi etalonnak, sőt még elvetemültebbek nem átallják az 1992-ben szinten vele készített Dehumanizer-t minden idők legjobb Black Sabbath albumának titulálni. Akárhogy is van, az szikár tény, hogy amíg Dio mester maga a rocktorok, Ozzy ma nehezen jutna tovább a Megasztár megyei selejtezőjén, ha egyáltalán.

Tony Iommi és Terrance „Geezer” Butler együttműködése Dio-val mindig csak egy két lemezre szólt, hiszen az énekes inkább jól bevált szólópályában építgette karrierjét, de Ozzy bátyóval még együttműködni sem nagyon lehetett az elmúlt évtizedekben. 2007-ben aztán úgy alakult, hogy a második leghíresebb Black Sabbath formáció újra összeállt: Dio a mikrofon mögött, Iommi és Butler nyakba akasztott gitárral – utóbbi basszussal –, míg a dobok mögé Bill Ward helyett Vinnie Appice ült, de hát ő sem ismeretlen a Black Sabbath történetében, mert példának okáért az 1980-as Mob Rules-on ő verte a bőröket.

A banda neve azonban valószínűleg egy későbbi pereskedést megelőzve Heaven And Hell lett, 2007-ben a szerencsések a PeCsa szabadtéri színpadán is elcsíphették a zenekart.. Röviddel ezután kiderült, az együttműködésből lesz lemez is.

Ez lett a The Devil You Know és tökéletesen megmutatja, hogy a Black Sabbath miért vált a rocktörténelem részévé. Iommi és Butler tökéletes együttműködése jól lemérhető minden egyes nótán. Dio túl jól is énekel néha ehhez a zenéhez és az is vitán felüli, hogy bár zenekarok százaira volt korábban hatással a BS, még ma is van mit tanulni ezektől a nyugdíjas korú emberektől. 

A tíz számos album az Atom & Evil című mélyre hangolt, doom hangulatú nótával nyit. Nem tipikus kezdő nóta, súlyosan döngölő riffek és egy kicsit pátoszos refrén, alatta finom billentyűtémákkal, amikért az albumon a Dio szólócsapatából és a Warrant-ból ismerős Scott Warren felelt. A kettes Fear aztán kicsit tempósabbra veszi a figurát. A sejtelmes nóta kiváló patinás riffeket hoz, a leginkább 80-as éveket hordozó hangulati elemek itt bukkannak fel először, bár a 66 (!) éves Dio hangja néhol idegesítően hat. Az akusztikus gitárral nyitó - korábbról már ismerős - Bible Black később egy ultrazseniális headbangelős riffbe megy át, amelyhez kiváló énektémák és remek szólók is társulnak. Az ezt követő Double The Pain komor gitárjai egy sötét, slágeres darabot eredményeznek, melynek epikusabb hangvételű refrénje sem lépi át a giccs határát. A Rock & Roll Angel újból egy döngölő doom riffre épít, melyhez elég középszerű – kissé klisés - énektémák társulnak, mindennek tetejébe a dal több, mint hat perc hosszúságú. A The Turn Of The Screw ellenben egy sötét rock&roll riffre épít, az énektémák viszont itt sem túl izmosak, viszont a nóta felépítése csillagos ötös. A következő Eating The Cannibals-ben a valaha volt legjobb pillanatok elevenednek meg. Sodró lendületű, zseniális nóta hatalmas gitárjátékkal, kiváló énektémákkal. Az orgonajátékkal nyitó Follow The Tears nekem ismerős valahonnan. Disszonáns, mélyre hangolt, szaggatott doom riffek, nehezen kibontakozó énektémák uralják végig a nótát. Az ezt követő Neverwhere Eating The Cannibals rokon dallamai és gitártémái megint egy nagyon lendületes dalt eredményeznek. A lemezt az epikusabb hangvételű lassú-középtempós Breaking Into Heaven zárja a maga doomos hangvételével.

Bármennyire is meglepő, de ezek a 60-as éveikben járó emberek olyan lemezt raktak össze, amiért sok ezer banda az életben hiába imádkozik, akkor sem sikerül nekik. A The Devil You Know nem minden hangja eredeti és nyilván vannak rajta gyengébb pillanatok, de egy árva gyenge dalt sem pakoltak rá és ez az igazán döbbenetes. Lehetne akár egy pályafutás méltó lezárása, de talán Iommi, Butler és Dio urak még nem készülnek a méltán megérdemelt nyugdíjas évekre.