A Soilwork után újra északra kalandozom egy kis dallamos metálért, bár ezúttal csak Dániáig visz az utam. Innen indult útjára a Raunchy immáron 18 éve, bár a világ Dánián kívüli részén csak a 2000-es években lettek ismertek. Discord Electric címmel október 11-én jelenik meg Európában az új lemezük.
Nehéz velük kapcsolatosan a hagyományos „számonkénti” lebontásban írni, mert az album rapszodikussága mellett az egyes track-eken belül is elképesztően éles váltások vannak. Alapvetően egy szintetizátorral erősen felturbózott, dallamos, de ugyanakkor kőkemény metálzene az, amire a Raunchy említésekor gondolni kell. Mindig is ingoványos volt ez a talaj, most sincs ez másképp, és hogy még tovább hivatkozzak önmagamra, már az új Stone Sour-nál is felmerült, ha nem is így konkrétan kimondva: hol van a határ a dallamos metál és a pop között? Merthogy, konkrétumokba is menjek, a 11. számot meghallgatva (Ire Vampire) ez a probléma indokolatlannak tűnik, semmi finomság nincs ebben a szerzeményben. A Big Truth viszont ezzel szemben igencsak elgondolkoztató. Elég annyit mondanom, hogy a dal egyes részeiről nekem ez a szerzemény jutott eszembe. Túlzásnak tűnhet, de tényleg.
Persze, azért jóval nagyobb arányban kapunk zúzást az arcunkba, és nyilvánvalóan sokkal inkább metál, de semmilyen műfaj nem húzható rá 100%-os megfeleltetéssel.
A zenekar tagjai közül külön a billentyűs Jeppe Christensen-t és az énekes Kasper Thomsen-t emelném ki, nem meglepő módon. A többiek is rendesen végzik a dolgukat, nincs negatív észrevétel irányukban sem, korrekt gitár, basszus és dob, de ez a két alkotóelem az, ami kiemeli a zenekart a hasonló bandák armadájából. Egyrészt maga a tény, hogy játékidőt tekintve ilyen nagy részben szól a szintetizátor, soha sem céltalanul, már megjegyzendő. Valahogyan színt visz a dalokba, már rögtön az első szám így kezdődik (Dim The Lights And Run), amire egyfajta felelet is ad az utolsóban (Guslingers & Tombstones). Lehet, hogy én magyarázom bele, de mintha tudatosan keretbe akarnák foglalni így az amúgy elég eklektikus albumot, és a billentyű tölti be ezt a szerepet. Hasonló hangulat a dallamban, azonos hangnem, és közel azonos hangtípus.
Az ének pedig, egyszerűn nagyon jó, szép, tiszta, a dallamos részekben is igazán magabiztos és gyönyörű, nem csak a hörgésben van otthon.
A nyálasabbra sikerült dalok sem rosszak egyébként, és vannak ezen belül is kifejezetten jó részek. (Dim The Lights And Run, Shake Your Grave, Big Truth).
A Blueprints For Lost Sounds elején a szájharmonika és vadnyugati hangulat nagyon ötletes, a folytatása is remek.
Alapjában a zúzósabb részek jobban kijöttek az albumon, az utolsó három számban úgy teljes egészében nem nagyon tudok belekötni (The Yeah Thing, Ire Vampire, Guslingers & Tombstones). Azt nem mondom, hogy ezt kövessék, mert akkor meg elveszítik az egyediségüket, szóval csak így tovább. Több mint egy órás a hanganyag, és sokadik hallgatásra sem éreztem igazi üresjáratot, valamivel végig fenntartotta a figyelmemet.
Akit a változatosság gyönyörködtet, annak nagyon fog tetszeni, aki azonban jobban szereti a keménységet az album elejétől a végéig, annak valószínűleg nem a Raunchy új lemeze lesz a kedvence. Aki a kettő között van félúton valahol, mint én is, annak meg néha olyan hangulata lesz, hogy szívesen végighallgatja, ha csak háttérzenének is, netezés közben, teszem azt. Jó lemez lett, nagyon szimpatikus, amit a fiúk csinálnak, és remélem, hogy sok albumuk után elmondhatom még ezt.
