Új Ill Nino, Dead New World címmel. A 2003-as Confession lemez olyan slágerei, mint a How Can I Live és This Time’s For Real óta is él és virul a banda, (2005, 2008 és most 2010-ben nagylemez) bár mintha kissé kevesebben figyelnék őket mostanság. Mint ahogyan az egész nu-metál irányzatot, mert ne tagadjuk, latinosság, egyediség ide vagy oda, ők is a 2000-es évek eleji nu-metál őrület farvizén eveztek be a köztudatba. És bizony, mintha a nagy evezésben kicsit beleszürkültek volna a zeneipar kíméletlen világába.
Először is, szögezzük le, azért valamivel jobb lett, mint az előző, 2008-as Enigma, de őszintén szólva… Két kivétellel a sokadik hallgatásra sem találtam még semmi olyat, ami különösebben megfogott volna, pedig próbálkoztam böcsülettel. Nincsen vele nagy problémám, de sajnos egy teljesen átlagos nu-metál/metalcore lemez, nem több. Zeneileg nem kaptunk nagyon mást, mint eddig, talán a hörgésből picit több lett, de nagyjából ennyi az újítás. A hangzás kiváló, az előbb írt hörgések jól illenek a dalokba, a néhol előforduló gitárszólók is jól sikerültek, Dave Chavarri és Danny Couto „ütősrészlegként” továbbra is őrültek, és egyáltalán, remekül alkalmazzák a műfaj dalírásának receptjét, de valahogyan színtelen-szagtalan, úgymond semmilyen lett ez a lemez számomra.
Van itt klasszikus numetal sláger, mint pl. az If You Were Me, néhány másodpercnyi kiállás, stb. Van kifejezetten horzsolós dal, mint a Serve The Grave, főleg itt érezni a hörgés mennyiségének növekedését, abszolút hallgatható nóta, dallamos refrénnel, szintén. Egyébként jellemző, hogy ahogy haladunk előre, az album is egyre szebb arcát mutatja, a második felébe kerültek azért a jobb dalok. A Ritual pl. nagyon jól indul, akusztikus gitárral, és lehet, hogy belemagyarázás, de mintha még a latinos vér is felbukkanna, és ezt a jó kezdetet sikerül is többé-kevésbé továbbvinni, kellően változatos, zúzós-éneklős. Az ilyen jellegű szerzeményeket hiányolom leginkább. Ha legalább az album felére mondhatnám azt, mint erre a számra.
A lemez abszolút húzódala az utolsó Scarred (My Prison). Nem véletlen, hogy ezt mutatták meg a fiúk először a nagyérdeműnek. Ha a Ritualra azt mondtam, hogy ilyenből még többet, akkor itt ez hatványozottan igaz. Remek dal, meg kell hallgatni, magáért beszél. Nagyjából ennek a szintnek megfelelő elvárásokkal ültem le meghallgatni az új albumot, és mint már többször írtam, sajnos ezt csak a végén kaptam meg.
Van itt még egy Smashing Pumpkins feldolgozás, a Bullet With Buttertfly Wings. Erről nehezen tudok objektívan nyilatkozni, mert én magam nagyon szeretem Billy Corgan munkásságát (néha magam is értetlenül állok ezelőtt), ezt a SP számot pedig különösen, szóval már eleve tetszett, hogy felrakták. Nem tudom, mi lehet az oka egyébként, mert annyira még nem régi, hogy megérett volna egy feldolgozásra, és ha már Smashing Pumpkins, van ennél jóval ismertebb számuk is. Valószínűleg annyi az oka, hogy ők is szeretik, legalábbis a felvétel ezt sugallja, és mindig nehéz összehasonlítani az eredetivel, és nem is biztos, hogy szükséges, de azt kell, mondjam, van olyan jó.
Felemás lett a lemez. Ha valaki pusztán egy új numetal albumra vágyik Amerikából, akkor annak kiváló választás a Dead New World, hiszen a műfaj egykori jeles képviselői új lemezeit tekintve, még mindig ők rukkoltak elő a leghallgathatóbb hanganyaggal. Aki viszont valami újat várna, vagy legalább a régi színvonal megtartását, az sajnos csalódni fog az új lemez hallatán.
