Hősünk, nevezzük az egyszerűség kedvéért Williamnek, végzett a méretes joint megtekerésével; ekkor épphogy hajnali hármat ütött az óra. Az utrechti, híresen kétes pedigréjű kocsmában rajta kívül már csak néhányan vegetáltak sörük fölött, elégikus hangulatban, cigarettafüsttel körbe ölelve. Épp az öngyújtója iránt matatott a zsebében William, amikor Klaas, a lebuj csaposa(és egyben tulaja) megfogta a vállát, és erélyesen ráparancsolt, hogy most már ideje lesz elhagyni a helyet. Klootzak- mormogta hősünk, és egy nem túl magabiztos kísérletet tett arra, hogy rágyújtson az ujjai közt tartogatott spanglira, de Klaas most már mogorvábban rángatta meg a vállát, és belátta: el kell hagynia a kocsmát.
Ahogy gyakorlatilag kiesett a kies, csípős-hideg klímájú utcára, elkezdett gondolkodni, hogy micsoda pechsorozat az Ő élete, és alig leplezett frusztráltságában, a bajsza alatt ismét elmotyogott egy „klootzak”ot, majd haza battyogott. Még otthon sem hagyta nyugodni őt a depriváltság nyomasztó érzete, és gyorsan papírt ragadt (meg egy kisüveges sört), és szavakba öntötte azt a haragáradatot, ami ezen az estén tetőzött be, de már évek óta gyülemlett benne. William úgy érezte, ezek a gondolatok egy széles, kiábrándult nihilista réteg (leginkább a német-alföldi dokkmunkások) számára nyújthatnak együvé tartozási érzést. De ennek a megkeseredettségnek a megosztásának táptalaját leginkább zene formájában látta kivitelezhetőnek. Így hát maga köré gyűjtött négy, vastagon bepipázott, lassú kézjárású doomstert , akik majd megőrültek a régi Black Sabbathért, és az egyéb ízes riffekért; így jött létre a Starve. Csak egy baj maradt. Nem tudott énekelni. De legalább próbálkozott. Sajnálatunkra.
Nagyjából valahogy így jöhetett létre a Starve, és bizony az énekre vonatkozó rész is helytálló, pedig nem kéne, hogy ezen csússzon el a muzsika, amit nyújtanak a hollandusok. De a frontemberünk gyakran próbál amolyan pátosszal telített, Phil Anselmos Downos hangokkal operálni, elég kevés sikerrel, amit még inkább előtérbe helyez a keverés. A zenei alap egyébként kifogástalan, olyan sludge, doom, post rock keverék, amiben elég sokan megtalálhatják a számításaikat. Igazi mélyre hangolt, gonosz, de ízes gitárok vannak a Wastelanden, néhol az Iron Monkeyt, néhol a Weedeatert, vagy Bongzillat idézve, és csak az ének miatt nincs az, hogy ezekkel a zenekarokkal egyenértékűnek ítélhetjük meg a Starveot.
Persze vannak itt szép momentumok, mint a Homesick betonozós döngölése, a Preachures Without Faith elkapott gitár riffjei, de akár említhetném a Fill The Void már-már hc-be hajló zenei megoldásait, vagy a Homless, Eyehategodot idéző hangulatát. Az egész album rendben van egyébként, és még az is jól áll neki, hogy majd hogy nem végig nyögvenyelős, vontatott, mert éppen ez adja azt az agonikus ízt a Wastelandnek, amilyet ebben a műfajban alapvető fontosságúnak lehet mondani. Azért ez a borultság kicsit túlzásba esik a Pelicanos post rockot nyújtó Einzelgängerben, de a Strange Fruit lamentáltsága hozza az igazi fizikai fájdalmakat, mert itt bizonyítja be igazán William, hogy nincs hangja, de azért amolyan bluesos, rekesztős módon elő próbálja adni magát, nagyon kevés sikerrel.
Alapvetően csak annyi a baja a Starvenak, hogy vannak náluk jobb, és régebb óta működő zenekarok, akik kicsivel hitelesebben vezetik elő a frusztrációjukat a hangszereik segítségével. Egy Eyehategod, Electric Wizard, Iron Monkey szintű zenénél lentebb vannak, de néhány nagyon elkapott pillanatot azért hoznak a Wastelanden Starveék, és aki él-hal a mocsár zenéért (akárcsak a cikk írója), azoknak melegen ajánlott ez az album.
