A német trash-legenda Destruction már számos tagcserét, megszűnést és újrakezdést átélt, de nevük jelentésével ellentétben úgy fest, hogy valójában elpusztíthatatlanok. A 1999-es újjáalakulás, vagy másképpen szólva, az alapító basszusgitáros/énekes Marcel "Schmier" Schirmer visszatérése óta a banda lendületesebb, mint újkorában, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint új, Day of Reckoning című albumuk, ami február 18-án jelent meg a Nuclear Blast gondozásában. Úgy látszik, hogy a zenekar csak Schmier és Mike Sifringer gitáros együttműködésével és a trió felállással tud igazán nagyot alkotni.
Igazi csemege született ugyanis a két úriember által. Hamisítatlan trashmetal album. Kőkemény, brutális. Nem sok marad a fejünkből a 12. szám végére, annyi bizonyos. Valamivel több, mint 50 perc, egyetlen kiállás, lassabb rész, neadjisten torzítás nélkül. A hangulat és a szövegvilág nem is igényel különösebb részletezést, elég csak az albumcímet és a tracklistet elolvasni.
Az első két szám már korábban elérhető volt, de aki esetleg még nem ismeri, annak igen kellemes perceket okoznak már az album elején az „öreg” német rockerek (1982-ben alakultak!). A The Price elején kapunk 10 másodpercet, hogy vegyünk egy nagy levegőt, és indul a darabolás. A Hate Is My Fuel az album egyik „slágere”, ehhez készült már videoklipp is. Nem is csoda, remekül összerakott metálkodás ez.
Kiemelkedőbb szerzemények még mellette a címadó, barátságos hangvételű Day of Reckoning („az elszámolás napja”), az andalító Sorcerer of Black Magic, a szeretetteljes Church of Disgust („az undor temploma”) és az album balladája, a Destroyer or Creator. Komolyra fordítva a szót, tényleg ezek voltak azok a dalok, amik jobban bennem maradtak a sokadik hallgatás után is, de a többi sem marad el sem tempóban, sem keménységben ezen társaitól.
A kiemelkedőbbek közül is a legkiemelkedőbb a Sorcerer of Black Magic, néhol egészen power metalos beütésekkel, amiért ugyan különösebben nem vagyok oda, de valahogy mégis célba talált.
Említhetném még mindezek mellett a Devil’s Advocate kíméletlen zakatolását, a Church of Disgust imádságra hajazó bevezetését, a Hate is My Fuel és az Armageddonizer remekül megoldott egybeolvadását, és így tovább.
Van egy különlegesség is, az utolsó szám, bonus track-ként, Ronnie James Dio, Stand Up And Shout klasszikusa. Gondolom, a sajnos nemrégiben elhunyt metal-legenda-ikon emlékére és tiszteletére. Teszik mindezt abszolút a saját stílusukra szabva. Szép gesztus.
Összességében tehát egy nagyon korrekt trash-lemezzel rukkolt elő a Destruction. Mélyebb elemzésbe felesleges is belemenni. Nem a műfaj megújítója, de valószínűleg nem is lesz az alapköve ez a lemez, ellenben egy teljesen érett, jól összerakott és vállalható munka. Aki szereti őket, vagy a stílust, annak megígérem, hogy tetszeni fog. Aki annyira nem érdekelt a kérdéskörben, de azért a rockzene, mint olyan, nem áll távol tőle, annak a következőt ajánlom: ha elfogyott a kávé otthon vagy már nincs idő reggel lefőzni egyet, akkor rakja be ezt az albumot; garantáltan ad akkora adag koffeint, mint egy eszpresszó.
