(Botcsinálta) zenekritikusként van egy visszatérő (rém)álmom: ülök a vakítóan fehér képernyő előtt, melyet nem szakítanak meg betűk által vágott barázdák. Mindez azért, mert semmi nem jut eszembe, nem tudok mit kezdeni a rám kiosztott, általam bevállalt anyaggal. Rövid kritikusi pályafutásom alatt még sosem kerültem annyira közel ehhez az állapothoz, mint éppen most. Jó párszor átrágtam magam Saxonék Call to Arms címet hordozó hordozóján, mire lett értelmes – vagy legalábbis általam értelmesnek vélt – gondolatom.

Ez tipikusan olyan anyag, amiről szemétség bármi rosszat is írni. (Vigyázat, a továbbiakban sokszor leszek szemét!)  Minden egyes dal iszonyúan oda lett téve, ki lett dolgozva, igazán remek minden, a gitárszólok is. Ez Saxonék viszonylatában számomra igen csak meglepő. Ha futball-edző lennék, én is azt mantráznám, hogy „hajtottak a fiúk”.

Csak éppen a „gól” hiányzik. Azaz én személy szerint hiányát érzem egy Strangers in the Nightnak (persze, nem Sinatratól), egy Ride like the Windnek, egy Requiemnek (itt sem a Karthagoéra gondolok, bár az is jó). És úgy általában véve hiányát érzem annak a feelingnek, ami a Saxont Saxonná teszi.

Történt, hogy barátainkat felkérték a Hybrid Theory című film két betétdalának megírására. Biff Byfordék pedig, láthatólag-hallhatólag, fel szerettek volna nőni a feladathoz, megfelelően „intellektüellé” akarhattak válni a filmművészet hagyományaihoz. Bon Jovi is járt már így anno a Young Guns 2 című film kapcsán, mikor ahhoz illő zene írására kérték fel, és ő is egy teljes lemezt összehozott a vadnyugati történet modorában. De ő mindeközben megőrizte önmagát – ez nagyon fontos tényező!

A When Doomsday Comes, egyike a Saxon-féle filmbetétdaloknak, súlyosan benyalós tétel. A modern metal, a „metal opera”, a Nightwish rajongótáborának légypapírra való ragasztására készülhetett. A vicc poénja pedig az, hogy e műfajok jeles személyiségei könnyen lehet, hogy éppen a Saxon muzsikáján nőttek fel – no, nem bolond az a tanár, aki visszaül az iskolapadba, hogy mostantól kezdve majd őt oktassák a diákok?

Egy fokkal jobban elfogadhatóak, de mégis furcsák egy harmadik x-en túllépett együttestől a Judas Priest stílus-gyakorlatok – például az Afterburner vagy a No rest for the Wicked című dal ilyen. Érdekes egy saját stílusát egyszer már megtalált csapattól ilyet tapasztalni. Mintegy beismerik a hajdani nagy ellenfélnek: rendben, ti győztetek, mostantól utánatok fogunk kullogni.

A lemez ékköve lehetne a címadó Call to Arms ballada – ha nem hallottunk volna idáig vagy százharmincezer ilyen nagyívű, szinti-szinfónikus erőlködést. Amúgy is: ez a lemez azoknak való, akik soha még nem hallottak Saxont – és el tudom fogadni, hogy őnekik tetszhet is! Tényleg jó dalok az imént felsoroltak, és a többi is. De Byfordék hajdan nem csupán egyszerűen jó dalokat írtak...

Az AC/DC-nél alig bonyolultabb, de ugyan olyan ütős dalokat birtokoltak, égbe ívelő refrénekkel. A csúcsra járatott Saxont ezen albumon a Hammer of the Gods idézi talán. Nyitó és első klippes dal is egyben, annak a gőzmozdonynak a szerepét kellene betöltenie, amely magával rántja a többi „dal-szerelvényt” is. Ez irányú dinamikája viszont csupán a mesebeli Thomaséval vetekszik.

Reménykedtem a második dalban, mely az ígéretesen Saxonos Back in’ 79 címet tudhatja magáénak. Arra számítottam, hogy valami olyasmit kapok, mint hajdan volt a (címe ellenére pörgős) Requiemnek elkeresztelt nótájuk, erre kaptam 30dkg rétestésztát. Akik valamilyen oknál fogva olvasták már egy-két korábbi írásomat, szememre vethetnék eddigi fejlődés-, és változás pártiságomat. Nos ez még most is meg van.

De valahogy úgy vagyok ezzel a Saxon-kérdéssel, mint egy képzeletbeli haverral, aki mondjuk évtizedeken keresztül ugyanabban a pecsétes-halálfejes pólóban, és koszos farmerben jár. Azután egyszer csak a változás jegyében megjelenik frakkban – két számmal nagyobb öltönyben, gyomorszájig felhúzott, de egyébként gyönyörű nadrágban. Ezt én nem nevezném fejlődésnek. Mert hogy meg kellett volna hagyni a ruhát azoknak, akiknek ez jobban áll.

Most írhatnám, hogy ha (rém)álmomból felvernek, akkor azért csak fel tudnék idézni négy-öt-hat dalt is az albumról, dehát ennyi hallgatás után még a Kukori-Kotkoda zenéje is az ember vérévé válhat. A kaját nem bírom megemészteni, viszont a tálalás miatt egy kicsivel a közepes fölé értékelem a 2011-es Saxon-albumot.