Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy 2011 elmúlhatna egy pikánsabb szupergroup megjelenés nélkül. A stoner/sludge vonal jeles képviselőit magába tömörítő Hail!Hornet valamelyest elrugaszkodva az anyazenekarok stílusától, egy igazán marcona, betonozós metál muzsikával debütált a Disperse The Curse személyében. Pedig a zenekartagjainak az eddigi munkássága alapján, egy merőben eltérő dalcsokrot várna el a műértő közönség.
Merthogy a második lemezét kidobó Hail!Hornet a következő felállásban játszik: Troy Medlin (Sourvein) énekel, Dixie Dave (Weedeater) basszerozik, Vince Burke (Beaten Back to Pure) gitározik, illetve az az Erik Larson dobol, aki többek közt az Alabama Thunderpussyban, vagy épp a Hot Water Musicban is megfordult különböző posztokon.Veretes névsor, és talán adná magát, hogy egy olyan doomos, sludgeos, vagy ízesebb stoner rock keveredjen ki a kezük közül, mint pl. a Bongzilla, de legalább is egy Orange Goblin. Na de itt többről van szó! Habár számomra a kevesebb néha több jelző a jelen esetben totálisan érvényes.
Itt leginkább arról van szó, hogy Hail!Horneték fogták azt az intenzív előadásmódot, amit Dixietől mi is láthattunk élőben az idén (habár a többi úriembert is említhetnénk zenekaraik alapján), és aköré felhúztak egy hard coreban, meg mit tudom én még milyen coreban gyökerező agresszivitást, néhol meghagyva a letagadhatatlan doom, sludge, stoner örökséget. A tempók feszesek, és gyakran késztetik a gitárokat sűrű tekerésekre, még úgy is, hogy a Disperse The Curset inkább amolyan középtempós hangulat lengi körbe. Néhol a Hatebreed ugrott be a zenéjükről –vagy ha nagyon autentikus szeretnék lenni, felcitálhatnám a Pantera együttes nevet is-, de Jastaék trend zenekarától eltérően, itt valamennyire öncélúbb, és élesebbek a váltások, és nem az az elsődleges cél, hogy egy kiszámítható három és fél perces dühkitöréssel agitálják a mosh harcosokat egy könnyű esti testmozgásra.
A Kill The Liars pölö pont egy ilyen tétel, a maga hácés, és doomos megoldásaival. Ugyan kicsit unalomba fullasztó itt-ott az öncélúskodás – azt azért megjegyezném, hogy aki sohasem hallott riffeket, és új értelmezéseket vár el a Hail!Hornettől, az csalódni fog- de még így is a hallgathatóság keretein belül mozog a debütáló lemez. Az egész album elég kidolgozott, és kiegyensúlyozott, nem is igazán lehet csúcspontokról, vagy mélyrepülésekről beszélni. Talán a lassabb, és komótosabb Dullards Creed a Weedeaterre hajazása miatt okozott kellemesebb meglepetést, de az album címadó száma is egy jól bólogatható, és maradandóbb dal, akárcsak a záró, nyolc és fél perces doom-sludge bódulat, a Black Out In Broad Daylight. A tekerősebb, metálosabb számok nekem nem igazán feküdtek, de aki az olyan jellegű dolgokért van oda, az sem fog csalódni a Disperse The Curseben.
Nem rossz bemutatkozás, de én még mindig inkább Weedeatert, és… hallgatok a későbbiekben. Habár a Weedeater Jason…The Dragonja itt-ott kiverte a biztosítékot nálam, mégis szeretnivaló egy album. A Hail!Hornet kicsit laposabb, és ez még úgy is igaz, hogy sokkal többféle tempó, és technikai megoldás sorakozik benne, mint az anyazenekarok nagyrészében.
