Nem tudom, mit jelent az álmoskönyvek szerint ha valakit Halloween napján megköveznek, de szerintem a „kíper(ek)” messze nem a legjobb Helloween album(ok), mint ahogy (kövezéshez felkészülni) nem is a zenekar legjobb felállása készítette azokat. Talán (biztos) ez a szubjektivitás kategóriájába tartozik, de én az ezen lemez(ek)en meglehetősen magas hangtartományban szállongó Michael Kiske hangok helyett jobban értékelem a későbbi énekes, Andi Deris férfiasabb orgánumát. Ezt leszámolva is szerintem az újabb kori „tökök” érettebbek e nyolcvanas évek végi „iker-zöldségnél”. Lehet, nem véletlen, hogy Kiske, és a másik tag, akit a közvélekedés a zenekarral azonosít, Kai Hansen a továbbiakban együtt, és külön-külön sem előzték be az egyenletes sebességgel zakatoló Helloween-vonatot. (Kiske szólóalbumaival – még Hansen közreműködésével is – nevetségesen messzire került egy ilyen esélytől, még az utóbbi által létrehozott Gamma Raynek voltak jó pillanatai, de nem véletlen, hogy a kritikusok a sör, illetve strand metal jelzőket aggatták e társulásra.)