Szerencse, hogy az emblematikus budapesti teret huszonvalahány éve elkeresztelték November 7 térről Oktogonra. Szárnyalhat a fantázia! Van itt Fogtogon nevű (természetesen) fogászat (nem reklám, csupán érdekesség), de ami sokkal kellemesebb asszociációra ad okot a magunk fajtának, létezik a közelben egy Rocktogon nevet birtokló pince. Mint az elhalt léleknek a purgatóriumon át, úgy kell átkínlódnia magát a nem eléggé züllött rockernek a hosszú, és bor(ozó) szagú előtéren, hogy metal-Mennyországba jusson. Ezen a ponton - mármint a jóval autentikusabb, pici buliteremben - Szent Péter helyett angol zászlót lengető Eddie szörny fogadott minket - persze, csupán a háttérvászonra pingálva. Viszont kétséget így sem hagyott afelől, hogy mi vár ránk ma este....

Nem túl nagy nézőtérhez még kisebb színpad dukál; itt bizony nehéz volna előadni a kilencvenes évek Maiden tagjainak szüntelen színpadi kergetőzését - minden mást szerencsére sikerült hitelesen hozni. A Vas Szűzre fölesküdött társaság minden teketória nélkül belecsapott az Aces High szárnyaló akkordjaiba. A nézősereg szégyenlősen álldogált - ameddig Kiss Zoli, az est Dickinsonja ezt megengedte. A Two minutes to Midnight (egyértelmű, hogy) másodikként harsant fel, és már itt megvolt az első közönség-daloltatás. Innentől kezdve pedig nem volt megállása a kezeknek, a lábaknak, és a torkoknak. A nézősereg egyéb iránti kulturáltságára jellemző, hogy egyedül a mi társaságunkra kellett rászólni a bejárat előtti placcon történt hangoskodásunk miatt. Igaz, ránk többször is.

De most ugorjunk egy kicsit a színpadra! Persze, csak képzeletben, hogy ne zavarjuk meg mondjuk Makra Ádám gitárost, aki a Chronologyból igazolt át ezen este erejéig a más elfoglaltságú Töfi helyére. Bár ez a zenekar tulajdonképpen az Iron Maidnem saját szerzeményes verziója, na ez bonyolult, majd a fiúk rendet fognak fejünkben vágni mondjuk egy interjú keretében. Mindenesetre Ádám ős-majdnemesként hozta a "kötelező" (Number..., Hallowed..., Trooper, Run to the hills stb.) témákat éppúgy, mint az extrákat (The lonelyness of the long distance runner, Rainmaker, Alexander the great). A tagság szokásos felállásához képest változást jelentett az After Crying és Stonehenge énekes Bátky Zoltán közreműködése. Kiss Zoli kifejtette, hogy egyébként nem szokás a "majdnem-bulikra" vendéget hívni, de most kivételt tesznek a másik Zoli szülinapja miatt.

Persze, kiderült, hogy nincs szülinapja az "ál-ünnepeltnek", így "Dickinson" alig tudott kimászni a szituból. Ezek után mi más következhetett volna, mint a Wasted Years duett verziója? A Trooper tiszteletére a magyar Bruce veres katonai kosztümöt öltött (a jelmez fel s levétel idejére Bevíz Misi gitáros próbálta "alig észrevehetően" húzni az időt egy kis jópofa konferálás segítségével).

A program gerincét a Maiden-pálya második negyede képezte. A The number of the Beastről elhangzott (csodás meglepetésre!) a Prisoner, többszöri ráadás legutolsójaként a Run to the Hills, és persze a címadó. A Piece of Mind album idézésekor együtt szálltunk Ikarosszal (Flight of Icarus), a Troopert meg már említettem. A '85-ös Powerslave az említett két darab kezdődalon kívül még a címadóval képviseltette magát. Bátran nyúltak a magyar tisztelgők a '86-os Somewhere in Time albumhoz - e dalokat már felsoroltam. A Seventh Sont csupán a The Clairvoyant képviselte. Esküszöm, ezt jobban nyomták a fiúk, mint maguk a szerzők - igaz, utóbbiak jobban megengedhetnek maguknak egy kis pontatlanságot.

A Fear of the Dark-No prayer for the dying kettős nótái közül csupán az előbbiről került elő - kihagyhatatlanként - a címadó. A Blaze Bayley korszak ezúttal is teljesen száműzve lett, pedig nemsokára Kiss Zoli a másik bandájával - Ego Project - pont a Maiden ex-énekes előtt fog fellépni. Majd egy pozitív élmény megnyitja a magyar dalnok szívét ezen éra irányába is.

A legújabb, neo-klasszikus korszak a Brave New Worlddel, a fent említett "esőcsinálóval", és a legújabb anyagról a When the Wild Wind Blows-szal képviseltette magát. A Di'Anno-időszakból - meglepetésre - a leges legelső lemez legeslegelső dala, a Prowler üvöltött fel - és a standard közönségénekeltetéssel egybekötött Running Free. 

Igaz, a nép dalra fakadt már magától is - meglepetésemre az "ismeretlen" Alexander the Great és a The loneliness.. refrénjét is zúgták, de rendesen. Bevallom, ezeket az anya-zenekar által teljesen elhanyagolt „gyermekeket” én is jobban kultiválom már, mint a Number – Run to the – Trooper  „szentháromságát”. Mindenesetre majdnemék rengeteg szűz-nótát magukévá tettek az évek folyamán, és ha választanom kell, én azt mondom: az általam eddig látogatott, nem kevés fellépésük közül ezen a szombat estén találták el legjobban az arányokat a Maiden-levest illetőleg.