Aki esetleg nem tudná a 80-as évek legelején élte virágkorát az angol punk-hardcore mozgalom, amelynek vezér alakja a 77-ben alakult Discharge zenekar volt. Talán leginkább „kisülésnek” fordítható zenekari név abszolút megállja a helyét, ugyanis ilyen elb..szott durván addig senki nem nyomta a punkot. Akkor rengeteg bandára voltak inspiráló hatással, ami mind a mai napig tetten érhető, elég, ha arra gondolunk hány „Dis” előtagú zenekar létezik,-Disrupt, Dischange, Discard, Dishammer, Disfear, stb,- arról már nem is beszélve, hogy a 2000-es évek elejétől a (Discharge által rendszeresített) D-beat-nek nevezett stílus irányzat már az új generációhoz is megtalálta az utat.(Trap Them, Nasum pl.)

A legtöbb kemény zenét játszó csapatnál hivatkozási pontok a Discharge korai kislemezei, lemezei természetesen a Motörhead és a Venom mellett.  Ami még kifejezett jellemzői a stílusnak a pár mondatos erősen társadalom kritikus és háborúellenes szövegek, a fekete fehér vagy sötét árnyaltú borítok, bombázások fotóival és azok áldozataival, porig rombolt városok képével, hullákkal, montázsokkal stb… Szóval nem finomkodnak, kifejezetten a sokkolásra és a valóság bemutatására szorítkoznak. Természetesen ebben is úttörő volt a maga idejében a Discharge, akiknek korai borítói mindentúlzás nélkül klasszikusai a stílusnak.

 

A 90-s években és később is, ha jobban visszaemlékszünk sok ismert banda a készített Discharge feldolgozásokat pl, Sepultura, Machine Head, Metallica, Napalm Death, Soulfly, tehát már akkor röneszánszát élte a stílus és persze a Discore csapatok is működtek. Ezek közül is kiemelkedett a 1992-ben alakult angol Disgust, akikre rögtön ráharapott az Earache és egy év múlva már meg is jelenhetett az első lemezük.

 

Azt még mindenképp meg kell említeni, hogy a basszusgitáros Lee Barett (később a magyar énekesnővel dolgozó To-Mera tagja lett, illetve a Candlelight kiadó főnöke) és az énekes Dean Jones a Extreme Noise Terror-ból érkezett, tehát ez amolyan projekt zajongásos csapatnak indult, de persze volt folytatás és turnék is.(erről kicsit később)

 

 

A lemeznek nem tudom miért, de kurva jó hangulata van, természetesen nem a happy értelemben, hanem ahogy megközelítik a Discharge-hardcore-t. Jó koszosan szól a lemez egyáltalán nem metálosan, szólók rendesen elrejtve a ritmus gitárok alá, ahogy kell, a basszus gitár széttorzítva, amennyire csak lehet a dob meg fáradhatatlanul hozza a D-beat-et miközben össze-vissza sisteregnek, suhognak a cinek. Ez a lényege ennek az egésznek, nem több, nem kevesebb. Az általam kifejezetten kedvelt 'Noise Terror énekes erőteljes, öblös hangja meg csak a hab a tortán.

 

A csapat jellemzője volt az iszonyat monotonitás, szinte mind a 13 nótát ugyanabban az ütemben kalapálják végig. Kicsit össze is folyik elsőre az egész, de aztán rááll az ember füle és csutkára tekeri, a hangerőt miközben együtt bömböli Jones-al, hogy „Light Of Death- Buuurns!!!!!”

 

 

 

Valahogy van egy jó adag keserűség és csalódottság is a számokban, de szerintem ezen nem nagyon kell csodálkozni, amikor atomtámadásokról, pusztításokról, halálról és az egész tetves háború mocskáról írnak. A lemezt egy instrumentális Intro és egy Outro zárja, mintegy a haláltusát keretbe foglalva.

 

 

 

Ezt a kislemezt a Cannibal Corpse-al közös turné Lipcsei állomásán rögzítették, még az előző lemezhez kapcsolódva. A lemezborítót ábrázoló híres kép a II. világháború alatt készült a szövetségesek által terrorbombázással megsemmisített Drezda városáról. Ez a kép önmagában megtestesíti a rombolás és pusztítás értelmetlenségét, erről nem is kell többet mondani.

 

A 8 számot tartalmazó kislemez nyersen, brutálisan szól,amolyan jó punkosan nincs nagy lacafacázás, egyik szám után következik a másik, akár a lemezen.

 

Viszont van két „extra special guest” a Light Of Death alatt, még pedig nem más, mint Rob Barrett gitáros és maga Chris Barnes. Az akkori Cannibal Korpa énekes közösen hörgi el a szöveget Dean Jones-al, egyszerűen óriási! Nagyon mókás, ahogy a Jones kétségbeesetten keresi a szám elején őket: „Rob? Where are you Rob?!Chris?” Ha-ha! Egyébként feltűnő, hogy mennyire tudják hozni élőben a stúdiós hangzást és hogy, mennyire feszesen voltak képesek együtt játszani, különösképp a ritmus szekcióra nézve. Azért nem semmi ezt a veszett tempót egyenletesen hozni.

 

A kb. húsz perces programot stílusosan az Outro zárja. Annyit még mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a kislemez anno megjelent Cd-n és bakelit kislemezen, de ezek már nem nagyon beszerezhetőek, viszont a Metal Mind által újra megjelentetett remasterelt kettes Disgust lemezhez bonuszként feltették. Érdemes tehát kutatni utána. Abszolút kult…

 

 

www.myspace.com/disgustuk