Már az első mondatban szeretném felhívni a figyelmet: ez az írás tartalmaz egy kis spoilert a közelgő (jún. 1.) budapesti Bruce Dickinson koncerttel kapcsolatban. Megígérem, időben szólok, mikor hagyják abba az olvasást azok, akik szeretik a meglepetéseket. Előző elemzésemben, a debüt Iron Maiden lemez kapcsán írtam az „első albumok bájáról”. Rendkívül érdekes kaland megszemlélni, hogy „miből lesz később a cserebogár”. Megtapasztalni, hogy adott előadó hogyan kereste, és végül hogyan találta meg a maga útját.
A Rockstation olvasóinak nem szükséges kifejteni a múltkori és a jelenlegi téma közötti összefüggést. A Bruce Dickinson név természetesen az Iron Maidennek, a Föld bolygó talán legnépszerűbb heavy metal bandájának énekesét takarja. 1990 volt az év, amikor Bruce elkészítette élete első szólóalbumát. A hivatalos verzió szerint felkérést kapott a Rémálom az Elm utcában film aktuális része betétdalának megírására. Ez az alkotás, a Bring your Daughter…végül csak a fél évvel a szólólemez után megjelenő, No Prayer for the Dying Iron Maiden lemezre kerül fel, első ízben idézve elő, hogy egy IM kislemez vezesse az angol slágerlistát. (Az élet furcsa fricskája, hogy a dal egyúttal Arany Málna díjat is kapott, mint legrosszabb filmzene az évben.) A szólózás ötlete mindenesetre állítólag innen származik.
Gyanítható, hogy azért volt egyfajta szükségszerűség egy Dickinson-lemez létrejöttére, mert több dudás nehezen fér meg egy csárdában, kivéve, ha nyithat egy saját csárdát is. Bizony Bruce egy sokoldalú egyéniség, „mellesleg” kiváló dalszerző is, de Harris dudás mellett ez utóbbi viszonylag nehezen került felszínre, hiszen nevezett IM basszusgitáros korunk top ötös metal zeneírója.
Fontos egy saját album tekintetében, hogy a zenei világ némileg eltérjen az anyazenekarétól, azaz tulajdonképpen ez is az értelme. Ez a Tattooed Millionaire esetében megtörténik. Egyetlen kivétel a Son of Gun nyitódal, mely simán helyet kaphatott volna némelyik Iron Maiden albumon. Furcsa egy ilyen tétellel kezdeni az anyagot, ahol málházós és lírai tételek váltogatják egymást, de ráhangolódásnak nem rossz. Ezután mindjárt a címadó hasít bele dobhártyánkba. Igazi rockslágerként az akkoriban csúcson lévő Guns ’n’ Roses világát idézi, sőt, később Bruce-unk az énekes Axl Rosenak ajánlja, nem annyira dicsérő szavakkal. A dalhoz mai szemmel már megmosolyogtató kisfilm is társult.
Ennél csodálatosabb önvallomás a Born in ’58, melyből megtudhatjuk, mikor született kedvenc rocksztárunk, és akkoriban milyen volt a világ. Inkább az ehhez tartozó egyszerű image klipet mutatjuk be, és vele együtt a teljes albumon közreműködő Janick Gers gitárost, aki ezek után a Vas Szűz csapatába is bekerült Adrian Smith helyén.
A Hell on Wheelsben hősünk „ rapperként” is bemutatkozik. A nóta, mondhatni, előképe a következő, Balls to Picasso címre hallgató dalgyűjteménynek. Emlékszem, a Gypsy Road (címe) nagyon megérintette kezdő angolos baráti társaságomat. A „cigányútra ment” mondásra asszociáltunk. Persze, az angolszászban a cigány út a vándorlás szinonimája. Éppen ezért ez egy nagyon feelinges ballada. Ha meghallgatod, egész nap ez jár majd a fejedben.
A Dive! Dive! Dive! Bruce (hadi)technika iránti vonzalmáról biztosít minket. Ez a szöveg is egy tengeri csatát jelenít meg, akár „ikre”, az ugyanezen évben megjelent Maiden-album Running silent… tétele. Nem csak a hajók süllyednek itt, hanem egy nagyon picit a hanganyag színvonala is, hogy mindjárt feljavítsa azt az All the young Dudes. Ezt a nótát az akkor még ereje teljében lévő David Bowietól kérte el Dickinson. Jól tette. Ráadásul klipet is kaptunk hozzá, ha nem is túlságosan művészit.
Eredeti cikk-tervem szerint a dalgyűjtemény mélypontjaként említettem volna a feldolgozást követő két számot, a szintén már a Balls to Picasso felé kacsintó Lickin’ the Gunt, és az Alice Cooper világot idéző Zulu Lulut, de ha ennyi sok év távlatából is simán fel tudom idézni őket, akkor még sincs oly nagy baj velük! Talán csak az, hogy kicsit a „dirty” felé húzzák a lemezt.
Nem hiszem el, hogy csaknem három és fél évtizede történt, amikor a műsoros kazi tokjából mohón kirántottuk a bookletet, hogy zenehallgatás közben kiszótározzuk a dalszövegeket. Az valahogy megmaradt bennem, hogy a lemezt (vagyis jelen esetünkben kazettát) záró dal No Lies, No Angels, No Heaven refrénjét egyszerűen kispórolták, gondolván, ezt a kis egyszerűséget úgyis mindenki érti. Ebben a „gettós” dalban is mintha az öreg Coopert hallanám. Emlékszem, az aktuális időben ezt a lemezzáró dalt tartottuk közfelkiáltással a legjobbnak. Ma már az első három nótát is mellé sorolom.
Mindenesetre ezek a régi idők már elmúltak, és itt jön a spoiler!, Dickinson szerint is! Ugyanis megdöbbenve láttam, hogy az aktuális turné programba – eddig legalábbis – egyetlen dalt sem illesztett be ebből a (nyugodtan írhatom) kultikus dalgyűjteményből!
Talán mert a Tatooed Millionaire minden dala (a Son of Gun kivételével) ki is lógna a néhány lemez múlva stílusát meglelt énekes repertoárjából. Más kérdés, hogy ez a hang meglehetősen hasonló lett az anyazenekaréhoz. Mint ahogy a Tattooed… sikerét követően ki is szállt a Maidenből, hogy uszkve hét év után ismét visszatérjen. Mintegy ráébredve, hogy ő elsősorban korunk egyik kultzenekarának énekese, és hogy ez így is van jól.
Ha szabad személyes ömlengéssel befejeznem ezt az irományt, nos, számomra – elismerve, hogy az ezt követő albumok kiforrottabb mivoltát – csak azért is a Tattooed Millionaire marad a number one Dickinson dalgyűjtemény. Talán éppen széles színspalettája és az útkeresés bája miatt.
