Részemről óriási várakozás előzte meg a Whitechapel negyedik nagylemezének megjelenését, hiszen a két évvel ezelőtti sorlemez nem csak a személyes kedvenceim közé avanzsálta a Knoxville-i hatost, hanem az önmagát folyamatosan ismétlő, ötlettelen és egyre inkább felhígult deathcore színtér látványos haláltusáját is igyekezett némiképpen késleltetni. Az idén érkező folytatásnak pedig semmi más dolga nem volt, mint megpróbálni megtartani azt a csapásirányt, amit a lemezről-lemezre egyre látványosabban, és nem kevésbé tudatosan fejlődő zenekar jól láthatóan belőtt magának.
Bevallom kezdetben a tavaly már nyilvánosságra hozott, és minden szempontból kiváló Section 8 után megosztott kedvcsináló tételek (Hate Creation, I, Dementia) bizony jókora fejfájást okoztak számomra, hiszen többszöri hallgatást követően sem tudtak meggyőzni. Ugyanis míg előbbi a maga három és fél percével kifejezetten a csapat munkásságának leggyengébb momentumai közé sorolható, addig utóbbi inkább ösztökél egy kiadós szunyókálásra, mintsem, hogy kimeresztett szemekkel, ellentmondást nem tűrő bólogatásba kezdjek, így aztán a legkevésbé sem voltam bizakodó a Mark Lewis (The Black Dahlia Murder, Devildriver, stb.) által felügyelt, és nemes egyszerűséggel csak self-titled korongra keresztelt matériát illetően.
Aztán az első néhány kevésbé meggyőző próbálkozást követően, végül elégedetten nyugtáztam magamban, hogy Phil Bozeman-ék műhelyében ismét egy kifogásolhatatlan anyag látott napvilágot.
"We've been somatically defiled, exiled, and now the new era has come to an End."
A korong kiváló kezdéséről a lassan hömpölygő, érezhetően mindenképpen valamiféle epikusságra törekvő billentyűintroval operáló Make it Bleed gondoskodik, mely az említett nyitányt követően elsöprő energiával gyalulja le az embert. Aztán amilyen lendülettel indít, olyannyira evez többé-kevésbé laposabb vizekre a lemez a már fentebb említett Hate Creation-t követően, mely inkább hajaz a Slipknot munkásságának egyes megoldásaira, mintsem egy potenciálisnak tekinthető Whitechapel slágerre. Ugyanakkor a megklipesített I, Dementia, valamint a kissé üresnek tűnő Faces-t leszámítva, a lemez azért bővelkedik kitűnő momentumokban, hiszen példának okáért a (Cult)uralist minden pillanata kiváló, (melyben Phil Bozeman rappereket megszégyenítő gyorsasággal eldarált részei egyszerűen parádésak,) a tavalyi Recorrupted-re keresztelt kislemezről már ismeretes Section 8 tökéletesen olvad bele a lemez atmoszférájába, a Dead Silence-The Night Remains kettőse alatt nyomasztó sötétség igyekszik ránehezedni az emberre, míg az elhagyatottság érzésével átitatott instrumentális Devoid, szépen hangol rá bennünket a dalcsokrot záró Possibilities of an Impossible Existence-re, melynek levezetésében, a korong nyitányából már ismeretes billentyűtéma ad keretet az egész dalcsokornak, kivezetve bennünket ebből a Whitechapel teremtette komor világból.
Ami még a lemez kapcsán mindenképpen szót érdemel az a három gitár jelenlétének egyre inkább indokolttá válása, hiszen kétségtelen, hogy a korábbi lemezeken még nem működtek ennyire összehangoltan a húrok, illetve voltaképpen a három közül egy mindenképpen felesleges volt, ám érezhetően most igyekezték a legjobb tudásuk szerint kihasználni ezt a nem feltétlenül szükségszerű, bár mindenféleképpen érdekes felállást.
Összességében pedig azt hiszem joggal tekinthetünk a Whitechapel legénységére a színtér mintegy stabilan hömpölygő (egyik) zászlóshajójára, hiszen sajnos kétségtelen, hogy a deathcore, mint olyan, bizony egyre ritkábban említhető egy lapon a minőséggel. Az olyan valóban igényes zenekarok tekintetében, mint példának okáért a tavalyi abszolút győztes Born Of Osiris, az All Shall Perish, a Veil Of Maya vagy a Whitechapel, pedig bizony egyre inkább válik indokolatlanabbá az olyan zenekarok létezése és kereslettsége, mint a Chelsea Grin, a Molotov Solution, az Impending Doom, vagy például a Winds of Plague.
