Ne tessék megijedni, nem váltottunk profilt, továbbra is inkább rockzenével foglalkozunk, mint szabás-varrással. Igaz, hogy Steve Vai új lemezének borítóját néhány sör legurítása után lehet szabásmintának értelmezni, de viccet félretéve az új The Story of the Light albumot hallgatva nem véletlenül ugrott be a női magazin címe. A virtuóz gitárművész közel egy órányi műve ha nem is mindig egy könnyen emészthető zenei élmény, viszont adóznunk kell zsenialitása előtt.
2005-ben jelentkezett legutóbb szólóanyaggal Vai és jelen darab annak a lemeznek a vonulatát viszi tovább, egy trilógiának tervezett sorozat második darabja a mostani. A téma most is nagyívű, képzeletbeli utazás térben és időben. A komplex és monumentális tételek mellett könnyedebb, jammelés jellegű nóták (John The Revelator és Book Of The Seven Selas) is egyaránt megtalálhatóak az albumon.
Ugyanennyire változatosak az egyes dalok zenei gyökerei is, melyekből építkezik. Találunk kelta népzenei örökséget, progresszív zenei alapot, blues zenét, heavy metal-os szólókat. A Velorum, ami a progresszív metál stílust képviseli az albumon volt, ami az internetes zenei véráramba először került az új albumról. Természetesen ez is a végletekig összetett és technikás alkotás, bár talán én más dalt választottam promózásképp.
Steve Vai kritikusai azt vetik legtöbbször a szemére, hogy a bonyolult technikai megoldások oltárán feláldozza az érzelmességet zenéjében. Ezt néhol a jelenlegi albumon is megjelenik itt-ott, például a Gravity Storm-ban, de nyilván a vájtfülű zenésztársadalom legalább elismerően csettint a hallottak után. És azért az sem lehet mondani, hogy hiányoznak az olyan momentumok a lemezről, melyek nélkülöznék az emocionális felhangokat. A kelta elemekkel tűzdelt Mullach A'tSi például egy nagyon kellemes nóta, továbbá a személyes kedvencem az albumról a The Moon And I. Talán kicsit hosszú és összetett, de nagyon hangulatos részeket tartalmaz. Vagy például a Creamsicle Sunset elmélkedős, pihent pengetései nagyon kellemes muzsika a fülnek, egy csipetnyi The Shadows-os beütéssel.
Személy szerint én ritkán hallgatok olyan zenét, ahol ennyire az instrumentális vonal dominál, de mindenképpen hozzátartozik az általános zenei műveltséghez, hogy néha kitekintsünk egy-egy ilyen kiadványra.
Aki ennek a műfajnak a szerelmese, valószínűleg jóval árnyaltabb véleménnyel bír az albumot hallgatva. Ennek a véleménynek hangot is lehet adni odalenn, a kommentekben. Addig is nekem az egy-két túlagyalt zenekari művet leszámítva nagyon tetszett, annak ellenére is, hogy valószínűleg ritka vendég lesz a lejátszómban.
