A brit Amebix története nagyon rég a 70-s évek végén indult, tulajdonképp a punk beindulása táján és odáig fajult a dolog, hogy a punk legdurvább formájának-nevezetesen a crust punknak a megszületését hozzájuk vezetik vissza.
A 80-as években két nagy lemezt adtak ki az Arise!-t és a Monolith-ot, '85-ben és '87-ben. És utána csönd. Égészen 2008–ig amikor is a Miller tesók újra aktivizálták a csapatukat és nem mást vettek rá a dobok és szintik kezelésére, mint Roy Mayorga-t,(ex-Soulfly, Stone Sour, ex-Nausea, Thorn) nem mellesleg a felvételeket is ő irányította. Az így megizmosodott felállás 2011-ben látta az időt alkalmasnak, hogy megjelentesse a visszatérő Amebix nagylemezt a Sonic Mass-t. Őszintén szólva nem igazán csigázott fel a dolog, de miután egy jó ismerősöm a figyelmembe ajánlotta azt gondoltam, ideje meghallgatni.
Elsőre, ami feltűnt, hogy itt bizony nincsen semmiféle punk, se ilyen se olyan, se crust punk, se kaotikus hangzás, viszont van rengeteg sampler, hangulatok, modern dögös,(metalos) megszólalás, amely modernség a hangzásban is visszaköszön. Azt kell, mondjam a fiúk felnőttek és egy igazán mai, a mának szóló elvontabb, tehát Ambix-es modern metal lemezt készítettek.
A Days-el nyit a korong és már ez az egyáltalán nem szokványos nyitány megadja az alaphangulatot: egyszerű akusztikus pengetésből egy nagy ívű középrész fejlődik ki, sok samplerrel, szinti szőnyeggel megtámogatva egyfajta drámaiságot kölcsönözve.
A Shield Wall 2 perces tamaprítása alatt már beugrott Mayorga Thorn nevű igazán úttörő megszólalású zenekarának a neve (Bitter Potion az egyetlen lemezük, tessék csekkolni!). Persze a párhuzam nem véletlen, hiszen azonkívül, hogy a Thorn-ban ő volt a zenei agy, a billentyűket is ő kezelte, akárcsak a mai Amebix-ben. Rengeteg keleties dallamot illetve hangszert elegyít lemezbe színezésként, ahogy a Bitter Potion-on is tette. Ezután következik a The Messenger kétlábgépes őrléseivel ezt feloldandó dallamosabb refrénjeivel és persze sok hangulati (sampler) elemmel. Itt mindenképpen meg kell említeni Rob Miller rekedtes, egyedi orgánumát, ami mi tagadás kissé korlátozott terjedelemmel rendelkezik, tehát óriási refréneket nem lehet tőle elvárni, de nagyon jól kiegészítik egymást Mayorga samplereivel.
A God Of The Grain-ben ismét kapjuk a mechanikus ütemeket, itt már jóval pörgősebb tempóban és kérem szépen itt nem másnak úszik be a neve, mint magának a mindenható Prong-nak. Bizony nem csalás nem ámítás ennél a tételnél bizony a Rude Awakening lemez idéződik meg önkéntelenül is az emberben, ez mindenképp egy piros pont! A majd hét perces Visitation egy meditórikusabb tétel hagyományosan vett verzék nélkül, csak párbeszéd foszlányok hallatszanak a hipnotikus gitártémák és tempók alatt, amit meg meg szakít a Rob Miller rekedten elordított refrénje.
A Sonic Mass Part 1. nem más mint egy akusztikus gitárral (és talán bendzsóval), valamint billentyűs hangszerekkel lekísért dal, amelyet a Sonic Mass Part 2. zúzása pörget föl és itt ugrik be a harmadik zenekar név, aminek a hatása valahogy az 
egész lemezt belengi és ez nem más, mint a Sepultura, annak is a című Roots lemeze. Nyilván nem meglepő a hasonlat Mayorga személye miatt és nem is arról van szó, hogy szegény britek ötlet hiányában lenyúlnak egy 15 évvel ezelőtti sikerlemezt, mert nem erről van szó.(Pláne nem, mert bevallottan az Amebix volt hatással a Sepu-ra.) Egyszerűen a hangzás, a törzsi tamozós témák és a hangulat nagyon hajaz a modern kori Sepultura klasszikusára. Lehet, hogy csak véletlen, de tény hogy mindkét lemez alapvető emberi érzések körül forognak, mindkettő különleges a maga nemében és egyik sem egy könnyű hallgatni való.
A Sonic Mass Part 2. nyomasztó hatását kiválóan oldja a hagyományosabbra, rockosabbra vett Here Comes The Wolfs, de még ebben is meg van a lemezt jellemző, tragikusság, magasztosság, „experimentálosság”. Nyilván még többet hozzátenne a zenéhez, ha Rob igazán ki tudná énekelni a hangját, de talán pont ez a karakteres „anti hang”, ami illik ehhez a zenéhez. A The One ismét modern metalos hatásokkal operál a középrésznél egy igen kellemes Sepultura-s zúzással, nagy ívű refrénekkel. Utolsónak jön szentem a lemez csúcspontja, a zseniális animációs klippel megtámogatott Knights Of The Black Sun, amely igazi elszállás a távoli jövőbe, de akár a múltba is.
Egészen filmzenés húrokat is megpendítenek itt, Mayorga egyébként végig zseniális dobolásáról nem is szólva. Mint már említettem a Sonic Mass nem egy habkönnyű hallgatnivaló, mert nem az, idő kell neki, amit meg is hálál. Bátran merem ajánlani a sampleresebb Prong, a Roots, Chaos A.D. korszakos Sepultura, a Neurosis vagy akár az ipari zenék kedvelőinek illetve azoknak, akik kíváncsiak és nyitottak egy egyedi megközelítésű zenekar lemezére. Még egy valami, hogy ez tényleg nem az a gyorsfogyasztású zene, inkább az az ágyon elnyúlós vagy fülessel hallgatós fajta, szívem szerint rákanyarítanám az ötöst, és rá is kanyarítom.
