Legutóbbi koncertbeszámolómmal kissé megcsúsztam. Okulva az esetből – vagy talán átesve a ló túlsó oldalára – már a Club 202-be tartva megkezdem jegyzeteimet. (Most, hogy hat nap elteltével beszámolómat küldeni készülöm, megállapítom: ez a módszer sem jött be igazán…) Doro-val egyoldalú ismeretségünk csaknem negyed százada kezdődött. Kezdetben volt a Warlock, ahol hősnőnk pályafutását kezdte. Egymást fertőztük eme új mániával a suliban, olyannyira, hogy Dorottya nevű osztálytársunkat is következetesen Doronak szólítottuk.
Az énekesnő szóösszetétel első tagja számított igazán; a szőke, germán, angyalarcú boszorkány – kétség kívül meglévő szépsége ellenére – nem mozgatta meg nem-zenei fantáziámat. Ez az érdektelenség sejtésem szerint annak volt köszönhető, hogy Doro egyfajta domina-típusként jelent meg képein és klipjeiben: külső tökéletességgel párosult férfias keménysége bibliai, lángpallóst szorongató szigorú angyalra emlékeztetett. Azután Doro kivált az angyalok – vagyis boszorkányok – karából és szólókarriert indított. Lemezről lemezre közelebb került a langyos pophoz, még angyalszárnyai segítségével kirepült az általam belátható zenei horizontról. De úgy látszik, nem tűnt el véglegesen. Lelkem egy kis darabja még most is rajong érte. Ezt a következtetést onnan szűröm le, hogy igen-igen nagy bennem a várakozás „első közös éjszakánkat” illetőleg.
Ugrás az időben: „holnap” reggel van. Elcsigázva zötykölődöm a 24-es villamoson. „I remember now”. Amikor a helyszínre értem, pontosan 18 óra 48 perc volt. Erre azért emlékszem, mert ijedten meredtem telefonom kijelzőjére, ahogy a 7-re kiírt kezdet dacára élő zene hangjait véltem kiszűrődni a hajdani villamos-remízből. Mire a beléptetési procedúrán átestem, a legelső zenekar – a háttérlepel tanúsága szerint a Teodor Tuff – már le is vonult a színpadról. Így róluk egy szót sem tudok írni, ellenben az őket követő Sevenről többet is.
Bizonyos történelmi tények ismeretében arra gondoltam: ráfér egy kis (zenei) barátság a két népre, mármint a csehekre és a magyarokra. Svejk honfitársai a színpadon, Árpád népe pedig lent – bár nem egészen, mert Sevenék (láthatólag-hallhatólag) hoztak néhány hozzátartozót is magukkal. Ők aligha sejtették, miért mosolygunk az intro alatt: Dvorzak Újvilág szimfóniája bennünk „bálnás” emlékeket ébresztett (a soproni Moby Dick is ugyanezt a részletet használja).
Noha az első dal nekem valamiért soványkának tűnt, az ezt követő középtempós csörtetéstől kezdve a program több mint hibátlannak bizonyult! A zene a heavy metal határainak tiszteletben tartásával is eklektikusnak hangzott: metallicás zúzást gyakran mézédes refrén követett. Mindezt a kellemet néhány show-elem fűszerezte: a basszer fúrógéppel szólaltatta meg hangszerét,hogy azután az énekes is életveszélyesen hadonásszon a szerszámmal. (Nem a szerszámjával!) A mikrofonállvány láncszemekből állt össze, két egymásnak forgatott 7-es szám hirdette a zenekar dicsőségét. (Ez a jel jó néhány nézőtéri pólón is feltűnt.)
Az előzenekarosdi véget érvén következett az egyik attrakció: a norvég hard rock király Jorn Lande. Tudni illik az ő turnéja is ezen a december eleji napon ért Budapestre, ezért Doroval közös buli mellett határoztak. Jorn…a mi Kiss Zolink hasonmása, szinte csak a norvég szőkesége különbözteti meg őket. A hang viszont Diotól lett csenve. Sohasem lesz szégyen a Mester által taposott utat járni, de azért ilyen erővel tapadni egy eszményképhez talán mégsem kellene.
A program elején jó magam is lelkesedtem, hiszen minden nóta ígéretes rnr-riffer indult – hogy azután valamiféle hard bluesba fúljon bele. A Dave Murray-re illetve Dickinsonra komikus módon emlékeztető gitárosok az utolsó dalban néhány Maiden-ízű dallamsort is elővarázsoltak, had legyen teljes az illúzió. Jorn színpadi mozgása valamiféle vérfarkas-imitációba merült ki, vagyis inkább tőle kellene megkérdezni, mire gondolt különös testtartásainak felvételekor.
Az egy óra negyven percig tartó középtempós tusát csak néhol törte meg egy-egy lendületesebb tétel, így szegény Doro „barátnőmet” szellemileg eléggé leharcolt állapotban vártam. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen okfejtésekért nem várhatok like-ot vagy dicsérő kommenteket Jorn szépszámú rajongóinak körétől – ami engem illet, ezen az estén én sem zártam szívembe őket. Valahogy úgy tűnt, mintha kevesebben lennénk a teremben. A magyarázatot a ruhatár közelében leltem meg, ahol közepes nagyságú sor kígyózott. Döbbenet! Ha a zöldségesnél 100 ft-ért két almát kaphatunk, miért hagynánk ott az egyiket?
A népvándorlás tényéből sajnálatosan következik, hogy Dorot (Warlockot) hallgatni ma is ugyanúgy ciki, mint 1990-ben volt, szemben az aktuális „entellektüel” előadók (pl. Jorn Lande) langyos produkcióinak élvezetével. Akárhogy is: nagy kár, hogy a norvég dalnok rajongói faképnél hagyták a helyszínt, így nem sikerült megismerniük egy egészen másféle előadói habitussal. És ami engem illet, én is szegényebb lettem két darab prekoncepcióval. Az egyik, hogy egy Doro/Warlock bulinak minden esetben az All we areral kell indulnia – jelen esetben az I rule the ruins indította a műsort. A másik szerint – talán lemezborítóinak mitikus világa végett – Dorot valahogy megközelíthetetlen jégkirálynőként tartottam számon. Erre itt ugrált előttem egy „tökmag” 48 éves tinédzserlány, aki kedvességben, jófejségben überelhetetlennek látszott! Minden egyes dal után lepacsizott az első sorokkal, miközben magyarul köszönte meg lelkesedésünket. („Fantasztikus közönség” – kiabálta szinte tökéletes kiejtéssel.) A nép pedig – metal koncerthez képest szokatlan módon – rózsákkal, virágcsokorral hálálta meg a törődést. (A dobszerkó talapzata ravatalhoz kezdett lassan hasonlítani. ) Két dal között pedig zengett az énekesnő nevét skandáló kórus.
„Harmincöt éves vagyok, de ezt a tempót kábé öt percig bírnám” – összegezte egy mellettem álló rockertárs a szőkeség színpadi hiperaktivitását. A mellette mesebeli óriásoknak tűnő hangszeresek maximálisan átvették a kis hölgy lelkesedését. A színpadi „őrjöngést” leszámítva viszont egyéb show-elem aligha volt – a gazdasági válság oly mértékben utolérte Doroékat, hogy a szintetizátor kezelését is hol az egyik gityós, hol pedig a buli előtt pakolászó road vállalta magára (mikor éppen ki ért rá).
Valamit a zenéről is, ugye? Nos az I rule the ruins-ot a Burning Witches követte, a harmadik dalra nem emlékszem. Ezt a kezdő blokkot követő Night of the Warlock viharos-boszorkányos-röhögős intrója kissé idejemúltnak hatott, egyéb iránt a a nóták 2012-ben éppen úgy állták helyüket, mint ’88-ban. E tulajdonságukban „anyjukra” (érts: Dorora) ütöttek. A kezdeti nehézbombázás után a germán dalnoknő bátran előjöhetett az új dalokkal, például a legutóbbi (Raise your fist) album címadójával. Jó kis mai ütős rnr ez, hörgős férfivokállal. A szőke tündér-boszorkány – jó néhány előadóval (szó szerint…) szöges ellentétben – nem fukarkodott a lírai szerzeményekkel sem: írhatnám példának a a Für immer-t, vagy a R. J. Dio emlékének ajánlott Hero-t is.
„Kedvenc énekesem Ronnie-James, kedvenc együttesem a Judas Priest” – vezette be a Breaking the Law balladásított verzióját Doro. A program „hivatalos” részét pedig az All we are zárta – természetesen a közönség hathatós közreműködésével. A nem említett dalokkal együtt cirka másfél órán át tartott a bűvölet, ami egy kettős koncerten elfogadható idő.
Sunthatneversets nick nevű, társaságunkat összefogó író-rocker kollegánk kérte, írjunk listákat, melyek voltak számunkra az év lemezei, csalódásai, koncertjei . Vasárnap lévén a koncert előtt néhány órával arra gondoltam, most van időm, gyorsan összedobom. Hiszen számomra talán csak ez a buli van hátra az évből. Most már nagy szerencsének tartom, hogy nem küldtem el a listákat. Az estének Dorohoz köthető másfél órás epizódja ugyanis dobogóra kívánkozik!
fotók: Réti Zsolt
