Legutóbbi koncertbeszámolómmal kissé megcsúsztam. Okulva az esetből – vagy talán átesve a ló túlsó oldalára – már a Club 202-be tartva megkezdem jegyzeteimet. (Most, hogy hat nap elteltével beszámolómat küldeni készülöm, megállapítom: ez a módszer sem jött be igazán…) Doro-val egyoldalú ismeretségünk csaknem negyed százada kezdődött. Kezdetben volt a Warlock, ahol hősnőnk pályafutását kezdte. Egymást fertőztük eme új mániával a suliban, olyannyira, hogy Dorottya nevű osztálytársunkat is következetesen Doronak szólítottuk.

Az énekesnő szóösszetétel első tagja számított igazán; a szőke, germán, angyalarcú boszorkány – kétség kívül meglévő szépsége ellenére – nem mozgatta meg nem-zenei fantáziámat. Ez az érdektelenség sejtésem szerint annak volt köszönhető, hogy Doro egyfajta domina-típusként jelent meg képein és klipjeiben: külső tökéletességgel párosult férfias keménysége bibliai, lángpallóst szorongató szigorú angyalra emlékeztetett. Azután Doro kivált az angyalok – vagyis boszorkányok – karából és szólókarriert indított. Lemezről lemezre közelebb került a langyos pophoz, még angyalszárnyai segítségével kirepült az általam belátható zenei horizontról. De úgy látszik, nem tűnt el véglegesen. Lelkem egy kis darabja még most is rajong érte. Ezt a következtetést onnan szűröm le, hogy igen-igen nagy bennem a várakozás „első közös éjszakánkat” illetőleg.