A Georgia állambeli Sevendust zenekar a napokban jelentette meg soron következő (9.) nagylemezét. A csapat 1994 óta gépként gyártja súlyos groove-jait, amiket '97-től kezdve egy vagy kétéves rendszerességel hallhatunk egy nagylemez keretében. Hogy őszinte legyek, a friss album előtt nem voltam tisztában a Sevendust munkásságával, ennek oka talán az, hogy az első lemez megjelenésének évében születtem. Így hát az új korongot kezdtem először hallgatni, és nem is adta meg magát könnyen, de megérte újra és újra meghallgatni.

Első körben a tiszta ének és a halálhörgés közti ízléses váltogatás tűnt fel, de még az előtt az igencsak beteg, arcletépő hangzás, ami minden hangszeren érvényesül. Visszahallgatva a korábbi albumokat, fokozatosan érték el ezt a hangzást albumról albumra. Egyébként egy teljesen steril hangzásról beszélünk, minden szólam szépen kihallható, nincs összemosódás. Lajon Witherspoon énekesnek vannak viszonylag magas témái, ezek viszont a mély gitárok mellett nem szólalnak meg igazán, ami példáiul a Tesseract zenéjében megszólal. Itt kissé az erőltetettség érzését kelti, gondolok pédául a Black Out The Sun című számra. Az album 44 perces ami 13 számhoz elég rövid, főleg hogy a dalokon belül rengeteg rész ismétlődik.

Valószínűleg ennek a fogósság a célja, bár szerintem inkább megunhatóvá teszi, az amúgy ügyesen kitalált részeket. Egy tételben háromnál kevesebb refrén nem igazán van, de legalább már második hallgatásra lehet együtt énekelni a felvétellel. Első körben az intró tetszett leginkább, rendkívül hatásos, szinte magam elé képzeltem egy koncert első hangjaiként. Mikor a lemez érdemi részét kezdtem hallgatni, arra gondoltam, hogy a műfaj korlátozni fogja a zenészek hangszeres kibontakozását, de nem így lett.

A gitárszólók nagyon jól szólnak, és minden részlet  jól kivan dolgozva, természetesen Lajon is remek hanggal rendelkezik, a cikk elején említett észrevétel ellenére, és persze Morgan Rose dobos teljesítménye is több, mint megfelelő, még egy szép "matekpéldával" is kedveskedik a Nobody Wants It című dal elején. Effektek szempontjából is igényes az együttes. A Black Out The Sun engem egyébként a Stone Sour első albumára emlékeztet, talán csak az énekközpontú dalok miatt. A Sevendust is hű a jó (vagy akármilyen) metál album szabályhoz, miszerint kell egy szám, ami majdnem végig akusztikus, és a végén kibontakozik teljes hangszereléssel. Itt a Got A Feeling címet kapta ez a fajta szerzemény, de ez nem az, amit kedve van az embernek újra és újra meghallgatni, szerintem nem ez a tétel emel a lemez egyébként magas színvonalán. A Black Out The Sun első klippje már meg is jelent, ami a Decay című számhoz készült.