Kisebb várakozás előzte meg a Stone Sour új lemezének megjelenését, ami a House of Gold & Bones sorozat második része. Az album jóval a hivatalos megjelenés előtt meghallgatható volt a rajongók örömére, és én is kíváncsi voltam, ugyanis a már említett lemez első része nálam inkább egy közepesre vizsgázott, az eddigi anyagokhoz képest. Egy rutin lemezt kaptunk, aminek az oka talán az, hogy csak 2 év telt el a 2 nagylemez közt, a folytatás pedig már meg is érkezett, nagyjából egy évre rá. És bár Corey-ék egy komorabb hangulatú anyagot ígértek, semmi váratlanra nem számítottam igazán. A 2010-es Audio Secrecy-t hallgatva úgy gondoltam, hogy már nem lehet kihozni sokkal többet a Stone Sour-ból, de az még ideális volt pár töltelék számtól eltekintve. A House of Gold & Bones viszont erősítette csak, ezt a feltételezésemet, tehát ilyen előítéletekkel már csak kellemesen csalódhattam, és kis híján így is lett...
Persze nem sikerült mindjárt a legelején elvarázsolnia, sőt az album-bevezető Red City lehet, hogy a hangulatot bemutatja, de semmiképpen nem való intrónak. Ahogy azt kell, a Black John második tételként felébreszti a hallgatót, bár a versék alatt ezzel a mulatós dobritmussal valahogy nem tudtam komolyan venni, de ez inkább az első pár hallgatásnál volt gond, később egész máshogy álltam hozzá, ahogy a teljes lemezhez is. A Sadist egy tipikus Stone Sour szerzeménynek mondható, de mégis van ami különlegessé teszi. Van benne egy átvezetés amiben egy érdekes disszonáns feloldást hallhatunk, illetve a - leginkább indiai dallamokra emlékeztető - gitárszólót is át kellett futnom még párszor. A Peckinpah refrénje elég Reborn-osan hat, a bevezetője pedig, mintha egy Slayer szerzemény lenne, és még egy szép vokál is van benne.
A Stone Sour zenéjében sosem voltak mellőzöttek a sláger ízű dalok/témák. A House of Gold and Bones part 2. sem kivétel, ami kiderül például a Stalemate-t hallgatva. Itt talán túlzásba is vitték a rengeteg refrént, de én mégsem sorolnám a töltelékek közé, és ebbe a kategóriába tartozhat a '82 is, ami az effektes gitárdallam miatt megfogott. A Gravesend viszont egy elrontott Slipknot dalra emlékeztet amit a korábbi évekből és az All Hope Is Gone-ból mixeltek. A The Uncanny Valley talán a Nickelback-et idézi..., ablak pucoláshoz kiváló. Úgy gondolom, hogy az igazán mély, hangos, és csattogós basszushang a zenekar védjegyévé vált, ebből szerencsére most sem engedtek, ahogy Corey profi énektémáiból sem. Hangzásbeli különbség nincs a lemez első részéhez képest, és nem is hiányzik. Az album elég összefüggő, szinte minden szám vége kapcsolódik a következő elejéhez.
A továbbiakban egy kétperces átvezető dallal találkozhatunk, ami a Blue Smoke címet kapta. Ritkán van olyan, hogy egy átvezető szám fogjon meg, de ezt tényleg nagyon eltalálták. Engem a Pink Floyd-ra emlékeztet kicsit, a gitár effekt miatt, ami a torzított énekkel együtt kellőképpen felkészített a már klippesített Do Me A Favor-re. Ezen lepődtem meg a legjobban első körben, mert ilyen punk (?) jellegű tétellel Stone Sour hallgatás közben még nem nagyon találkoztam. De ebben az esetben is az történt, hogy amiről azt gondoltam, hogy egy is sok belőle, később megbarátkoztam vele, főleg a 3. refrén után a ritmusváltás, illetve a '82-ből már ismert effektel egy újabb gitárdallam miatt. És a korong végéhez közeledve, egy ballada kerül elő The Conflagration címmel, amit én például rongyosra hallgattam. A Stone Sour mindig is a mestere volt az ilyen jellegű számoknak., bár a z elején hallható fura dob-kalapálást nem igazán értem. Befejezőnek hagyták a címadó House of Gold & Bones dalt, ami pörgősebb, hogy senki ne szomorkodjon az album végére érve. Összegzésképpen annyit tudnék mondani, hogy a Stone Sour a várhatónál sokkal többet hozott ki ebből az anyagból.
