Eltekintve az olyan rettenetektől, mint a vérgáz, és létjogosultságában abszolút megkérdőjelezhető I See Stars, vagy a tinilányok bugyijának benedvesítésén kívül másból teljességgel érdemtelen Asking Alexandria, azért az kétségtelen, hogy a Sumerian Records istállójából bőven lehet mazsolázgatni az igényesebbnél igényesebb lemezek, előadók között, kezdve az ilyen-olyan core zenéktől, a különféle progresszív hangszerpornókon keresztül, egészen a fúziós jazz-ig. Ugyan tavaly az Ash Avildsen fennhatósága alá tartozó kiadó égisze alatt nem csak a cikk további részében terítékre kerülő három dalcsokor látott napvilágot, ám jelen írás mégis csak ezen kiadványokra, egészen pontosan a várva várt harmadik, és egyben vízválasztónak aposztrofálható The Faceless korongra, a tavaly debütált The Haarp Machine Disclosure-jára, valamint a három év csendet egyik pillanatról a másikra megtörő Circle Of Contempt EP-jére kíván reflektálni.

The Faceless-Autotheism

Hossz: 40:56
Megjelenés: 2012. 08. 14.
Kiadó: Sumerian Records

Valljuk be nem volt könnyű dolga a The Faceless legénységének. Egyrészt, mert a 2008-as Planetary Duality nemcsak saját magukra vonatkozóan adta fel a leckét, hanem némiképpen a komplett új érás műfajnak is, másrészt pedig a tényleg már sokkal inkább kínosnak és nevetségesnek tekinthető huzavona, a zenekar harmadik sorlemezének megjelentetését illetően sem volt éppen jótékony hatással a Michael Keene kormányozta legénység hírnevére.
Aztán a négy évnyi komolytalanságot megtörve, úgy tűnt végre megszületett egy stabil felállás, az első sláger demója, (The Eildolon Reality), egy lemezcím, végül tavaly augusztusban pedig a komplett dalcsokor is. Hogy megérte-e ez a hosszúra eresztett várakozás, valamint a zenekar újjászületésébe fektetett töretlen bizalom? Meg bizony!
Az (egyébként már csupán egyetlen egy alapító taggal megírásra került) Autotheism sokkalta több, mint amire számítani lehetett az előző, egyébként szintúgy kiváló dalcsokrok tükrében. Merészebb, sokrétűbb, színesebb és mindenek előtt valóban progresszív, mely pontosan ezen tulajdonságaiból adódóan lett olyan megosztó, mint amilyen, hiszen akik a négy évvel ezelőtti Planetary Duality egyenes ágú folytatását várták, azoknak sajnos csalódniuk kellett. Persze itt-ott még felfedezhetők a régi vonal technikázásai, darálásai, de már inkább az építkezésé, a terebélyes és monumentális elgondolások, témahalmazok és megoldások kibontásáé a főszerep.
A kismillió izgalmas és lebilincselő momentumnak köszönhetően, (elsősorban gondolok itt a rendkívűl színes hangszerhasználatra, a remek dalszerkezetekre, a váltott ének pazar alkalmazására, vagy a különböző hangulatos, a lemez atmoszféráját még inkább erősítő effektekre) melyek mindamellett, hogy folyamatosan képesek fenntartani az ember érdeklődését, még sokadik hallgatásra sem hagyják, hogy elkopottnak, vontatottnak vagy unalmasnak érezzük a végeredményt. Mindig van mibe belekapszkodni, valamibe beleszeretni vagy éppen felfedezni.
Ugyan sok olyan vád érte a lemezt, melyek szerint az Autotheism számos fülbemászó pillérében megcsillogtatott megoldást Keene-ék olyan előadóktól kölcsönözték, mint példának okáért a The Devin Townsend Project, az Opeth, az Extol, vagy éppen a Dream Theater, de természetesen ebben nem mi kívánunk igazságot tenni, valamint az egyébként rendkívül szerethető, fülbemászó és vitathatatlanul profi végeredményen ez ebben a formában egyébként sem változtat egy fikarcnyit sem. 4.5/5

Pozitívum: Autotheist Movement I, II, III. Ten Billion Years, gazdag hangszerhasználat, atmoszféra.
Negatívum: A teljes értékű dalok száma csupán hét, jóindulattal nyolc.

________________________________________________________________________________________

The Haarp Machine-Disclosure

Csakúgy, mint a 'Faceless legújabb produkciója esetében, a Sumerian egyik legújabb üdvöskéjének debütlemezét is számos vád érte, noha egészen más okokra hivatkozva. Míg az Autotheism egyes vélemények szerint egy legalább annyira pofátlanul, mint amennyire ügyesen összelopkodott mestermunka, addig az Abdullah Al Mu’min dalszerző, hangszer-multitalentum vezette The Haarp Machine Disclosure-e többek szerint, (figyelembe véve az állítólagos gyenge élő teljesítményt, valamint az olyan híreszteléseket, melyek szerint a gitársávok a lemezen hallható tempóhoz képest csupán csak félgőzzel kerültek felvételre,) nem több egy stúdió steril falai között gondosan megmunkált parasztvakításnál. - Mely teória mellett egyébként a Periphery tagjai is kiálltak. Természetesen az azóta egy rövid idő erejéig (megint csak) megcsonkult, - (a zenekar háromnegyede Mu'min összeférhetetlenségére, arroganciájára és állítólagos, többször megismétlődő fenyegetéseire hivatkozva jobbnak látta távozni a formációból, a frontember Mike Semesky a Raunchy sorait, míg a dobos Alex Rüdinger azóta már a The Faceless sorait erősíti.) ám mostanra (az Ever Forthright-ból érkező erősítés megtámogatásának köszönhetően) a már némiképpen kiegészültnek tekinthető tagsággal az Öreg-kontinenst is nemrég végigturnézó formáció e vádakra, a koncertsorozatokat követően igyekezett mihamarabb rácáfolni, - szerencsére inkább több, mintsem kevesebb sikerrel.
A dalcsokor a burjánzó témahalmaz ellenére sem válik öncélúvá, nincs minden a végtelenségig széttechnikázva, a dalok (már csak a tiszta ének bőséges használatának köszönhetően is) kohéziót alkotnak, nem esnek szét, dúdolhatók és megjegyezhetők. A végeredmény valóban ötletes és fülbemászó, valamint Mu'minnak köszönhetően hangszerekben kifejezetten gazdag, hiszen emberünk bőségesen igyekezett bennünket ellátni megannyi izgalmas és nem mindennapi zenei élménnyel, (gondolok itt elsősorban a szitár, illetve a koto ötletes használatára,) hogy a végeredménybe valóban minden erre fogékony zenekedvelő beleszerethessen, valamint, hogy mind zeneileg, mind pedig hangulatát és atmoszféráját tekintve túlmutasson egy teljesen hétköznapinak tekinthető technikás megoldásokkal operáló, progresszív metál lemezen. Persze azt, hogy vajon maradtak e még fel nem fedett tartalékok a formáció zenei atyjának műhelyében, illetve, hogy vajon a 'Haarp-lufi meddig fújható még, majd csak egy esetleges következő sorlemez lesz képes megválaszolni.  4/5.

Pozitívum: Esoteric Agenda, Pledian Keys, Disclouse, hangulat, gazdag hangszererlés.
Negatívum: Talán egy leheletnyivel több durvulást még elbírt volna a dalcsokor.

_________________________________________________________________________________________

Circle Of Contempt-Entwine The Threads

Hossz: 19:40
Megjelenés: 2012. 12. 11.
Kiadó: Sumerian Records

A Circle of Contempt legénysége le sem tagadhatná, hogy a 2009-ben megjelentetett debütlemezt követő dalírási időszakban masszív Born of Osiris diétán élt, hiszen a tavalyi év uborkaszezonjában berobbant kislemezük mind a tizenkilenc és fél perce erről tesz tanúbizonyságot. - Ami persze cseppet sem baj.
Ugyan anno már az Artifacts in Motion-ön is érezhető volt, hogy mégis milyen irányt szerettek volna megcélozni maguknak, ám mégis ezeknek az elképzeléseknek csak a három évvel később kiadott öt számos csokron sikerült kivirágzaniuk. Csakúgy, mint jelen cikk fentebb már említett két lemezének, a Necrophagist agy (Sami Raatikainen) által producelt Entwine the Threads-nek is megvan az a fajta erőssége, hogy hosszútávon is hallgattatja magát. Az ember csak elindítja, lehunyja a szemét és hagyja, hogy magába szippantsa az a fajta különleges atmoszféra, ami példának okáért az egyébként relatíve gyorsan el is unható debütlemezből anno nagyon is hiányzott. Persze, mint már említettem az irány már akkor is érezhető volt, ám sem a dalok megírása, sem a hangszerek használata, sem pedig az arányok összemosása nem volt még eléggé kiforrott ahhoz, hogy azt a hatást tudja elérni, mint mondjuk e dalok bármelyike is. A végeredmény ezúttal sokkal színesebb, több a kapaszkodó vagy éppen a felfedezni való, izgalmas momentum, mely újra és újra elindíttatja velünk a lemezt. A 'Meshuggah-iskola féle' tört dallamokat a kifejezetten hangulatosra megírt billentyűtémák, valamint a fülbemászó gitárszólók, és ezek szépen összedolgozott elegye járatja csúcsra. Talán az egyetlen ami a végeredményt tekintve kellemetlen ízt hagyhat az ember szájában, az a dalok rövidsége. Mivel mind a hangszer-használatban, mind pedig magukban a dalokban lenne bőven potenciál ahhoz, hogy akár (mindennemű öncélú és fárasztó virtuózkodást mellőzve) öt-hat percnyire is kibonthassák őket, így sajnos az átlagban három-négy perc körül mozgó nóták legtöbbje után, kicsit talán éhesek maradhatunk.  4/5.

Pozitívum: a legnagyobb gyengéje egyben az erénye is: rövid.
Negatívum: a legnagyobb erénye egyben a gyengéje is: rövid