A tetemes csúszás ellenére is sikerült lekésnem az első két zenekar műsorát (elnézést az érintettektől!) és amikor megérkeztem, még nem sejthettem, hogy a beszámoló megírása rám vár majd. No, de szó sincs arról, hogy kényszerű tehertételként fogná fel az ember az ilyen feladatot! (fotó: Naam facebook)

Főleg ha a Magma Rise fellépéséről, ráadásul a frissen megjelent The Man In The Maze lemezüket bemutató koncertről van szó. Ahogy vártam, a második albumra kiforrottabb dalok kerültek ki egy összeszokott tagság keze alól – ez utóbbi kitétel még úgy is helytálló, hogy Hegyi Kolos mellett immár Herczeg Laci (Sunday Fury) pengeti a hathúrost. Az új szerzemények közül egyenesen hat került terítékre, a címadó és az A Part Of The World mindjárt nyitásként. A legmélyebb benyomást az ultra-súlyos 40 Million Years Rain és az utolsóként eljátszott, gyönyörű refrénnel megkoronázott Five tette rám. Ha mindenáron bele akarnék kötni valamibe, a gitárokat hangyányit feljebb is lehetett volna tolni a keverésben, de a riffek letaglózó keménysége és a gitárdallamok szépsége így sem csorbult. Bánfalvi Sanyi irdatlan erejű, egyszersmind ötletgazdag dobolása viszont végképp élményszámba ment. Neki is elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a Magma Rise által művelt doom metal messze nem merül ki a lassan hömpölygő témák egymásutánjában, sőt a roppant feszesre húzott középtempók itt legalább ennyire meghatározó szerepet játszanak. Habár a formációban, mint köztudott, az egykori Mood felállásának fele képviselteti magát, a múltidézés (ez a Glow Burn Scream nótát jelenti rendszerint) ezúttal elmaradt, azonban enélkül is teljes értékű szettet tolt a Magma Rise.

Egyre több mai zenekar fordul az 1970-es évek hangzásvilága és hangulata felé. Amellett, hogy nyilván ez a hullám is felszínre hozza a maga vezető bandáit, számomra annyi potenciális többlet-értékkel mindenképpen bír, hogy egész új nemzedékeket kalauzolhat a valóban élő hangzások felé. A New York-i Naam történetesen a pszichedelikus vonalat képviseli. Röviden leírva olyasmi összhatása van a muzsikájuknak, mintha egy retro megszólalású, analóg billentyű-, illetve orgonajátékkal dúsított stoner / space rock bandát hallanék. Ahhoz képest azonban, amennyire különlegesnek tűnhet ez így leírva, a buli és maga a banda is csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

Kezdeném a sounddal... Tudom, vesszőparipám a kérdés, de lássuk be, eléggé el tudja rontani az ember kedvét, amikor koncert közben is muszáj állítgatni az igencsak elhibázott arányokat és az eredmény még mindig jócskán elmarad az ideálistól. (Csak egy mozzanatot ragadnék ki: amikor az énekre több hangerőt kér a szerencsétlen zenész, akkor miért tetszik lehúzni? Az „up” és a „down” között van azért néhány árnyalatnyi különbség, nemde?..) Így sikerült „titkosítani” John Bundy bőgős vokálmunkáját. A nagy szakállú basszer láthatóan mindent beleadott, de sajnos ezekből a próbálkozásaiból legfeljebb a Munkácsy-féle Ásító inast idéző arcmimika jött át. Pedig nagy szükség lett volna ám a hathatós vokális segítségre, mert – itt viszont már a csapat sebezhető pontjairól kell szót ejtenem – Ryan Lugar énekes-gitáros hangja nem az igazi. Az még hagyján, hogy elég szűk tartományban mozog, de a hosszabb távon kissé fárasztó kántálása közepette (ezt minden bizonnyal hipnotikusnak szánja egyébként) nemigen hallottam tőle igazán jó, emlékezetes dallamokat. Helyenként Dave Wyndorf ugrott be róla a Monster Magnetből, csak hát ő sokkal erőteljesebben és stílusosabban nyomja, mint a Ryan srác. A „stílusos” jelző amúgy simán illik a zenére is, a feeling sem hiányzik belőle, mégsem a Naam neve fog az elsők között eszembe jutni, ha 2013 csúcspontjait idézem majd vissza.