Akkora képszakadások és akkora emésztendő hangorkán-adag terhe alatt távoztam úgy 1 bő hónapja a PECSÁból, hogy csak mostanra érlelődött össze bennem, mi a fákinfákk is történt azon a közepesen döglesztő nyárestén, mikor is az „Elvis-Metal” feltalálói bevették magukat a halálfekete falak közé saccra 2,5 ezer eltökélt legénnyel és leánnyal. Az már megvan, hogy 100%-os rockkoncertet kaptam, egy kis fülcsengést, és ingyen tesiórát, ahol legalább 2 kilómat leizzadtam, és a hangtartományom felső régióit is letétben hagytam. A többi már kezd derengeni, befoltozom némi bőrrel, szöggel meg dumával.
Egy biztos: a VOLBEAT a stadionrock jelene. Vagy jövője…?
Igen masszív metalmuri folyik.
A Google Maps és a hazai GPS-ek egy titkos, hallgatólagos megállapodást kötöttek, hogy minden autóst a lehető legtávolabb tartsanak a parkoktól – legalábbis a megállóhely és a városligeti utak meglelése során elszenvedett akut agyérgörcs erre enged következtetni („forduljon balra” – ANYÁD! – „rossz felé tart, forduljon balra” – K**** ANYÁD! – „forduljon jobbra” – ARRA MEGYEK, #&@!%/*-’ – na vedd mindezt 20 percen át, és mintha a környező, odatartó autókból is sűrűn kihallatszott volna…). Na mindegy, bevergődünk, szerencsére azonnal mehetek, no bullshitkedés az akkreddel, bár egyszeri a belépés és megismételhetetlen... ami a barlangrendszerre emlékeztető létesítményből előömlő hő- és aromahullámból kiindulva máris le fog vonni az élményből. Szerencsére nagyon nem vont le, vagy csak az évek koncerttapasztalata akklimatizált. Szépen tökig volt a tánctér, bár a Wrong Side Of The Wallnak csak utolsó számára estem be… Régebben kedveltem őket, de most Oszi hangja (talán másik bandájában, a trash-stoner Grizzlyben letett véresbeles vokálmunka utóhatásaként) sokkal reszelősebben, szárazabban szólt, mint régi dallamos fénykorában. Az akkoriakért elismerésem, de erőlködősnek, kissé nyögősnek tűnt ez a zárás. Kár. Mondjuk az megint más, hogy totál nem őket tettem volna VOLBEAT elé, egyáltalán nem illenek össze, de hagyjuk, az elmúlt 1 év hazai kombói után (kiemelve: SLASH + Leander) én már egy Kordáék + Blind Myselfen se lepődnék meg. Habár az még akár működhetne is. Akkor és ott nekem csak az enyhén túlárazott, de legalább tisztességgel hűtött, és a szomjcsináló idő duplája alatt csapolt sör működött. Épp időben battyogtam vissza, WSOTW-ék után köbö fél óra (még pont nem idegesítő mennyiségű) tökölése után kihunytak a fények, felkerültek a kékes és arany árnyalatokban pompázó westernsztoris vásznak, egy birodalmi méltóságú bevonuló intro csúcsán Jon Larsen elkezdte verni a bőröket, amikre betoppant Anders, Rob és Michael is. Onnan pedig erősen blur.
Ave, Elvis!
Na nem a blur zenekarra gondolok… Csak olyan elmosódás (és elMoshódás) következett eztán vagy fél órában meg még párszor, hogy csak snittek vannak meg. Az első 10 számból konkrétan csak a Nameless Onera, Sad Man’s Toungera és 16 Dollars-re jutott erőm felfigyelni. Vágtázó, színészkedésmentes mosolyokkal, abszolút világszínvonalú, tömör Caggiano-szólókkal teli kényeztetés következett. Döngött a padló, a fal, a 3. számra már félpucérak voltunk vagy százan (a csajok nem, de annyira látszott a fejükön, hogy ha a srácaik nem lennének itt, akkor bezzeg…), együtténeklés, számok 2x indítása, mert Michael úgy ítélte, nem adtuk meg elég HANGOSAN az alaphangot… Aztán egy kis akusztikus Ring of Fire betét, 2 perces közönségénekeltetéssel, csak hogy elmondhassák: „Na UGYE, hogy tudtok ti Johnny Casht énekelni! (ováció)… Mi is!" (átkapcsol a Sad Man’s Toungeba). Szám közepén dobja az elektroakusztikus, támasztékos gittyót a torzítósért... Látszik, mennyit fektetnek az élő hangzásra, szinte csak a brutálmetal-bendzsózást hiányoltam! Amennyire lehetséges volt a hazai közönséggel, Michael megteremtette azt a hangból és izzadságból álló láthatatlan hidat, mi a színpadról a pitbe nyúlik, és ez azon kivételes bulik egyike volt, hol a kordon tényleg csak a műsor zavartalanságát, nem pedig a „sztárok” felemelését szolgálta. Ja, amúgy a dalok nagy része a talán 2 legkimunkáltabb lemezről: a Guitar Gangsters & Cadillac Bloodról, valamint naná, hogy a vadiúj Outlaw Gentlemen & Shady Ladiesről szólt, de valahogy nem a számolgatással voltam elfoglalva…
Pitbullpofa. 3-ból 2 basszer hordja!
Anders Kjølholm még mindig egy méltatlanul háttérbe tolt vokálos már amellett, hogy ha a basszusjátékának töke lenne, talicskán kéne maga után vonszolnia azt is. Az egész zenekar arcára kiül, mennyire élvezik amit tolnak, különösen az ő grimaszaira: legalább 1 számot végigbohóckodott egy feldobott fehér szalmakalapban is. Az ő ellenpólusa Rob Caggiano, aki lezseren tol a döngölő ritmusozás szüneteiben olyan szólókat, hogy… hogy… hogy életemben talán 3. alkalommal éreztem magam valóban szerencsésnek egy koncerten, hogy ott lehetek, mert teljesen világossá vált előttem: korunk egyik legnagyobb gitárosát tapasztalom most meg. Slashez hasonlítanám leginkább, de témái sokkal velősebbek, kompaktabbak, kerekebbek, inkább nyom 2 rövid, csattanós blokkot, mint sokperces elszállásokat, mindezt olyan játszi könnyedséggel, egyszersmind igazán metal súllyal, hogy azt hiszed: hé, ezt én is megcsinálhatnám. Pedig ugyan, dehogy, dehogy...
Nyakiglove és Málészáj.
Michael Poulsen a szeretnivaló frontember mintapéldánya. Annyira, hogy még az se zavar, hogy nem olyan testes, mint hinnéd a klipek után, még az se, hogy egyébként szép, zengzetes hangjának ugyanazt a 1,5 oktávját használja kb. végig. A show közepén pl. azzal bolondíott meg minket a zenekar, hogy egy váratlan, fél perces bejátszásokból ollózott medleyt rántott alánk. Megkérdezték, „elég jó-e ez már nekünk?” – aztán, mire úgy ítélték, nem vagyunk elégedettek (pedig há’ hogyne lettünk volna) – végigkérdezték: "akkor mit játszunk? Egy kis… (Keine Lust) Rammsteint? Hm? Vagy egy kis… (Breaking the law) Judas Priestet? Nem? Akkor valami igazán durvát…? (Raining Blood)". Ez a 2 perc hatásvadászat még belefért, adott egy új lendületet az egyébként fizikailag is megterhelő bulinak, és pár jam-variációval is gazdagított minket, sikítósra felhúzott publikumot. Most a közönség is dicséretet érdemel: persze itt is voltak idióták, akik agy nélkül furakodtak, de azokat világosan figyelmeztetve dobták hátra, persze itt is előredobáltak egész söröket és fejfedőket, és persze itt is volt igazi derekas death wall és moshpit is (többször is!), de mindezt elég barátiassággal ahhoz, hogy 2 méterre tőle már a nyakadba vehesd a nődet, vagy örömödben fürödj a sörödben (ne pedig valami kóbor kopasz könyökének hála). Az általános rock/metal közösségi szeretet érzése, amit oly sokat hangoztatnak, mégis oly keveset tapasztaltam még, úgy hatotta át a PECSÁt aznap, mint a sörétillat a countrymetalt és a csajnedvek a padlót.
Never too young to rock!
A Dead but Rising, The Hangman’s Bodycount és a Still Counting hatalmas arénákat megszégyenítő kórussá tett minket, utóbbi 2 szám alatt egy merész 6 éves kiscsókát is felhívtak a színpadra az első sorból, hogy hadd jöjjön ropni! Eleinte (mint mindig minden hasonló) ez számomra egy olcsó marketingfogásnak tűnt, de nem kergették le a gyerkőcöt szám végén, Michael hagyta 2-3t pengetni is, nyakába is vette, megtapsoltatta, mire ő a kezdeti megilletődés után zúzta ám a léggitárt! Megható volt, na. Közösen vonultak le… Aztán vissza is 3 perc kérlelhetetlen kérlelésre, már félpucéran, nagy-nagy sikonyálás közepette, falba állva összekoreografált triplaszólókkal, földöncsúszós kiállásokkal, Doc Holliday regéjétől a (méltán sörben fetrengésre buzdító) Pool of Booze, Booze, Booza és a Terminatorból ismerős outro utolsó hangjáig. Meghajlás, egyenként levonulás, karácsonyi mértékű kiegészítőszórás, incl. dedikált dobbőr zárta a metalünnepélyt, és egyetlen elégedetlen (kielégületlen?) arcot se láttam se kint, se bent eztán.
A kép, amit nem lehet elégszer belinkelni mindenhova...
A maradék szeszkészlettel mindenki koccintott mindenkivel, kifújta magát, és nagyokat hümmögött, mert igazán nem lehet mit hozzáfűzni a koncerten átéltekhez. Félreértés ne essék: nem volt zseniálisan sokrétegű, nem volt mélységes mondanivalójú, és nem volt túlvariált a show. Egyszerűen hiánytalan rock/metal/country/megamiéppjött nóták tömkelege szólott, mindjárt egy bő 20-as pakk. Mindezek után senki sem vádolhatja őket se önismétléssel, se hype-lovaglással: a VOLBEAT felnőtt magához. Michael nem a levegőbe beszélt, mikor elmesélte nekem, milyen büszke arra, hogy a zenéjük békés közegben egyesíti a metalarcot, az öreg rockert, punkot, teddyboyt és cowboyt: bebizonyították, hogy a tömegből közönséget, a koncertből ünnepet tudnak varázsolni, mindezt látványorgiák és arcozás híján is bármikor. Senkit nem ismertem, mégsem éreztem magam egyedül az első PECSÁba befelé tett lépésem pillanatától fogva, sőt egészen addig, amíg párnát nem ért a kócom.
Szóval, köszi, dánok! Várunk vissza benneteket!
...
Írta:
Nemes Márk / Ambrose / Nemesúr
A képekért Réti Zsolt okolható.
